Kezdőlap Gömöri Értékeink Tamás István: Rege a szakállas farkasról

Tamás István: Rege a szakállas farkasról

543
0

A madarak vidáman csirregtek a kora nyári reggelen. A putnoki
pásztor, ezen a napon is, mint általában mindig rosszkedvűen ébredt. Szinte fél pőrén, egy szakadt vászongatyában, úgy, ahogyan az isten megadta, botorkált ki az udvarra, ahol a gémeskút itatójában kimosta az éjszaka lidérces álmait az előző nap szutykaitól összetapadt szemeiből. Seszínű, ronda szakállát pedig hanyag mozdulattal két ágba pöndörítette. Olyan benyomást keltett, akár egy kivénhedt bakkecske, aki már szarvakat is csak azért hord a fején, hogy tudják az emberek:– ez a jószág eleje.

Feleségét igazából sosem szerette, csupán azért tartotta, hogy gondját viselje a ház körüli munkának, valamint ha a nyáját terelgeti, legyen aki főzzön rá, és ebédet vigyen „ő pásztorságának”. A rövid fürdőzés után rögvest belekezdett a felesége korholásába:
– El ne kótyavetyéld a napot asszony, mert este felakasztalak a Holdsarlójára!
– Időben ott legyen ám az ebéd! – fenn a kopasz hegyen, mert ma ott legeltetem a nyájat. A többi szitkot, parancsot már nem hallotta szegény feje, mert elindult a hites ura hangos kürtszóval a faluba az állatokat összeterelni. A kürt harsogó hangjára, és a csattogó ostorpattogására ébredt a falu apraja-nagyja, egymásután sereglettek az állatok: – kecske,tehén, birka, még a szárnyas jószágok is be libasoroztak a kis hegyi
legelőre igyekvő többi állat közé, hogy mi hamarább felérjenek a
szűk ösvényen.
Eközben a pásztor felesége neki kezdett a ház körüli munkák
elvégzéséhez. Vizet mert a kútból egy jobb időket látott korhadt
békanyálas farocskában, majd felrakta az étket az összetákolt, összeroggyant, agyaggal tapasztott tűzhelyre.
– No csak fortyogj itt magadnak.
– Én meg ráérek még délig.
S azzal kapta magát s egy kosárral a kezében elindult a közeli erdőszélére tűzrevalót szedni. Itt találkozott egy falubéli asszonnyal, akiből úgy áradt a szó, mint a Sajóból a víz, felhőszakadás után. Felnézett az égre. A nap már közel került a zenit tetőpontjához, röviden mormogott valamit a fogai között, aztán elköszönt:
– Nekem mennem kell! – kiabált vissza a szószátyár fehérnépnek.
Még felkapkodta az útjába került fadarabokat és meg sem állt hazáig.
A lencse már gőzt okádva, pöfékelve javában lökdöste a vasfazék födelét. Volt ott olyan fokhagyma, meg mindenféle növényi fűszerillat, hogy a legyek jobbnak látták kimenekülni az istálló mellett felhalmozott trágyadombra, friss levegőt szívni. A ládafiából előkapott fejére egy kopottas foltos kendőt, majd belemerte az ételt egy karimája törött agyagedénybe és elindult, hogy hites urának időben odaérjen az ebéddel. A faluban még meg-megállt egy-egy ismerőssel beszélgetni,de ekkor már a delet elkolompolta a helyi templomszolga. Inkább délután volt már, mint dél, amikor felért a hegyoldalba. A bozótos mellett elhaladva vette észre,hogy mennyi friss gomba bújt ki az  avarból. Nekilátott hát összeszedni őket. Telt-múlt az idő, a pásztor a
kopasz hegyen már egyre türelmetlenebbül várta az ebédet. Rábízta állatait a terelőkutyájára, ami úgy nézett ki, mint egy nagy szőrpamacs. Sokszor még ő maga sem tudta melyik a kutya eleje, vagy hátulja, csak akkor, ha az futni kezdett az elkóborolt jószág után. Elindult hát nagy tajtékozva, mocskolódva az asszony elé.
A feleség mit sem törődve az időmúlásával, hajlongva, görnyedezve szedte tovább az erdő ajándékát. Nem tudhatta, de még csak nem is sejthette, hogy valójában milyen veszély leselkedik rá. A cserjésből egy szakállas farkas rontott elő, habos tajtékos pofával. A vérben forgó szempár maga volt a pokol. Olyan volt, mint amikor az
ördögök éppen a legnagyobb tüzet rakják és szétkotorják a parazsat a katlan alatt. Ráugrott az asszonyra, tépte marcangolta ruháját, ahol csak érte. A bestia csattogó foga, villanó szeme a férjurára emlékeztette. Menekült szegény, ahogyan a lába bírta. Csend lett. Már nem hallotta a farkast a háta mögött lihegni, csörtetni, megállt hallgatózni, majd nekiiramodott, – szapora léptekkel, szinte futva igyekezett most már az ebéddel. Meg is pillantotta nemsokára a tisztás közepén a hites urát, aki egy fatövében hűsölt. Lihegve, dadogva mesélte el a farkassal történt találkozását.
– Megérdemelted te lusta, mihaszna némber – dörmögte a pásztor,

–legközelebb jobban fogsz igyekezni az étellel.
Azzal mondókáját befejezve nekilátott, hogy elfogyassza a
megkésett ebédet. Jóízűen, nagyokat böfögve, csámcsogva falatozott.
A szája szélén kicsorduló péppé főzött lencsét nagy önelégültséggel törölgette le az udvari kemencében sütött fekete kenyér falatkákkal. Szakálla, akár egy agyonhasznált lószőrkefe, rendezetlenül ága bogazott mindenfelé.
– No te asszony! – Most pedig ledőlök én ide az öledbe!
– Ne engedd, hogy valaki meg merészeljen zavarni álmomban!
Alig, hogy lehajtotta fejét, – olyan hortyogásba, szuszogásba
kezdett, hogy a döngicsélő méhek sem mertek a közelükben a
virágokra szállni, mert azt gondolták az ég dörög, vagy jön a
világvége.

Az asszony csak nézte-nézte ura rusnya arcát, s eközben kendőjével hessegette a férfi fejéről az odaszemtelenkedő legyeket. Majdhogynem felkiáltott ijedtében, amikor ura álmában elvigyorodott. Ekkor látta meg, a fogai közé szorult kötényéből kitépett cérnaszálakat. Hirtelen felkapta a földön heverő fafaragó görbebicskát és egy pillantás nem sok, már el is vágta vele a pásztor torkát. A vér spriccelve tört elő a hörgő, alvó emberből. A nagy fájdalomtól talpra ugrott és egyszer még kinyitotta szemét, de rögtön elvágódott és ezt követően örök álomra szenderült. Felesége felsóhajtva, megkönnyebbülve így köszönt el tőle:
– Sosem szerettél, mindig csak cselédnek tartottál. Vad és hitetlen ember voltál, de most isten megbüntetett, hiszen még őt sem szeretted, csak a magad boldogságát tartottad mindenkor a legfontosabbnak. Ő akarta, hogy így végezd. Ő, az isten formált át a szakállas farkassá.
Egy utolsó pillantást vetett urára, még csak szánalmat sem érzett iránta, majd elkezdte hordani rá a követ, mindaddig, amíg a kőrakás teljesen el nem takarta a gonoszt.
A faluban sokáig szóbeszéd volt a pásztor eltűnése, míg egy szép
napon az asszony egy hosszú téli estén, éppen kukoricát fosztott a falu asszonynépe, bele nem fogott a történet elmesélésében. A történet szájról szájra járt és jár a mai napig. Nekem még gyerekkoromban az anyai nagyanyám mesélte el. Ő pedig az üknagyanyjától hallotta valamikor nagyon régen, egy hosszú téli estén, egy nagy parasztház udvarán, ahol a falu asszonyai kukoricát fosztottak, s közben regéltek és népdalokkal, egyházi énekekkel múlatták az időt…

Tamás István