Valamikor nagyon régen, úgy az 1848. szabadságharc után nem sokkal, született a nagyapám. Én a búbos kemence mögé bújva csodáltam világra jöttét. Keservesen felsírt amint először megpillantotta a napvilágot. Hunyorgó szemeit elöntötte a könny, és csak úgy rúgkapált az öreg mosóteknőben. Ezerfelé szállt a libatoll a rögtönzött bölcsőből.
Telt múlt az idő, nagyapám egyre cseperedett, akár az árokparton a gólyahír. Szép bajuszos nyalka legényke lett belőle. A falu leányai, ha báloztak, össze is szólalkoztak miatta számtalanszor. Történt egy szép csodálatos napon hogy az öreg, mert hívhatom így, mivel nekem mégis csak a nagyapám, elhatározta, hogy az új búzát elvisszük a malomba, őrölni, mert az éléskamránk már annyira kiürült, hogy az egerek átköltöztek a szomszédba.
– Nos, fiam – mormolta a bajusza alól. – Fogd be a hatökröt a szekérbe és indulunk a malomba – Keservesen nyikorogtak az öreg szekér zsírt sirató kerekei. Még az a pár darab tikunk is, ami volt világgá szaladt a rettenetes nyikorgástól. Ültünk a bakon. Ő sem szólt, én meg miért is zavartam volna meg a nagy gondolkodásban. Míg egyszer csak nótázni nem kezdett: „Vadgesztenye, vadberkenye, Molnár legény otthon vagy-e”. Így ismételgette ezt a két sort, hogy már a bögöly is megunta, ami eddig az ökrök vérét szívta, és úgy elrepült, hogy, soha többé nem láttam. Nemsokára egy kanyargó patakhoz értünk. Itt az állatok megmakacsolták magukat és egy lépést sem voltak hajlandóak tovább menni. Vakarta is az öreg a feje búbját a viseltes sapkája alatt. Egyszer csak, mit ad az Isten, elővette tartalék eszét, amit így visszagondolva biztosan a farzsebében tartott, a hajgereblyéje mellett, rögvest munkához látott. Lerakta a zsákokat, és felparancsolta az ökröket a szekérre. A zsákokat pedig, úgy ahogyan voltak befogta a szekér elé. Át is értünk minden baj nélkül a sekély vízen. Már-már mintha mi sem történt volna, kezdett is tetszeni a dolog mind a kettőnknek. A zsákokat visszaraktuk a szekérre, a hatökröt befogtuk elébe és meg sem álltunk a malomig. Igen ám, de a malom nem volt otthon. Ki is írta a nagy diófára, hogy elmentem epret szedni! No, most lett csak igazán mérges a nagyapám. Ilyen dühösnek még születése óta nem láttam. Arca olyan tűzben izzott, hogy a rárepülő légy azon nyomban megsült rajta. Több sem kellett az öregnek. Fogta az ostort, amit Ő, Ökörnógatónak hívott és jó mélyen leszúrta az állatok elé és már rohant is a malmot megkeresni. Én meg csak vártam és vártam. Teltek múltak a napok a hetek, hónapok az évek, már a szakállam is a térdemig ért, amikor egyszer arra lettem figyelmes, hogy a madarak riadtan repkedni kezdtek a fejem fölött. A nagyapám jött meg és hozta a molnárt fülön fogva malmostul. Azon nyomban nekiláttak a búza megőrlésének. Végeztek is vele hamar, mert a nap még az égen volt és éppen akkor kérlelte a hold, hogy ugyan már, adja már át neki a helyet, mert lassan beesteledik. Felraktuk a lisztet az öreg szekérre és már indulni készültünk, de az ökrök előtt leszúrt ostorból egy hatalmas odvas fa lett. Olyan magasra nőtt, hogy amikor a tetejét néztem, rögtön hanyatt is estem. Dühöngött is nagyapám a nagy odvas fa láttán. Tehetetlenségében be is mászott egy odúba. Kintről nem láthattam, hogy mi történik odabent, de a sok madár csirregése már elviselhetetlen volt az emberi fülnek. Bújt volna már ki szegény a lyukon, de nem tudott. Dugta a karját a fejét, de sehogyan sem fért ki rajta. Fogta magát és hazaszaladt a fejszéért. Mielőtt azonban még kivágta volna magát, telerakta az ingét és a gatyáját seregéllyel. Igen ám, de ahogy kibújt a lyukon a sok madár elrepült vele. Szegény olyan soká röpködött ott fenn, hogy a hold már rábízta a kelő napra, hogy most már vigyázzon rá ő. Az erdő szélén egy tiszta vizű tóban, a falu leányai-asszonyai éppen ruhát mostak. Egyikőjük észre is vette a már-már szépen röpködő nagyapámat és egy sulykoló fával az ég felé mutatva kiabálni kezdett: – Ó de nagy madár! Ó de nagy madár! Kiabált, ahogy a torkán kifért. Mire a többi asszony és leány is kiabálni kezdte. Ó de nagy madár! Ó de nagy madár! Az öreg már rég restül hallott és úgy érthette, hogy azt kiabálják neki, hogy Ód el a gatyád! Ód el a gatyád! Mit is tehetett volna mást, mint azt, hogy rántott egyet a gatyamadzagon. A sok seregély mind elrepült. Ő meg szerencséjére egyenesen a tó kellős közepébe esett. Volt is nagy derültség a parton, de még a vízből is fel-felbuktak a halak, hogy egy jót nevessenek. A falu fehér népe is olyan sokáig nevetett a dolgon, hogy közben megszáradt a frissen mosott ruha. Szegény nagyapám pedig szégyenkezve kimászott a vízből és olyan gyorsan szaladt hazafelé, hogy a lába nyomán majdnem leégett a nádas.
A vacsoránál nem is mertem a szemébe nézni, mert olyan tüzes volt a tekintete, hogy a tányérján megsült előtte az avas szalonna…
