Egy élet, amely az anyag formálásából, a szépség megragadásából és az idővel folytatott párbeszédből született meg, 2025-ben csendesen véget ért. Elment Zétényi János, a szobrász, festő, ötvös, fotóművész és mindenekelőtt: maga az alkotó ember. Egy olyan művész, aki nemcsak a kezével dolgozott, hanem a szívével is látott, a lelkével pedig megérintett.
Már a főiskolai évek alatt kitűnt alkotói sokszínűségével társai közül. Nem csupán a vászon vonzotta, hanem a fém, a forma, a domborítás, a forrasztás világa is. Harmadévesként már elkészítette Bika című, 95 × 60 cm-es plasztikáját, egy szenvedéllyel megmunkált fémtestet, amely egyszerre hordozott erőt, feszültséget és elhivatottságot. Diplomamunkájában, a Küzdelem című kisplasztikában pedig az emberi élet véginyomuló harcát jelenítette meg, a születéstől a halálig tartó, belső és külső vívódásokat, amelyek mindenkit megérintenek.
Ötvösként is kiváló technikai tudással bírt. Az Állami Pénzverőben tanult aranyművességet, amely precizitást, türelmet és alázatot kívánt és követelt, ezek mind jelleme alappillérei voltak. Művészi útja azonban nem állt meg a kisplasztikáknál. A nyolcvanas és kilencvenes években új oldalát mutatta meg a világnak: fotózni kezdett, nem egyszerűen fényképezett, hanem megörökített, csodákat alkotott.
Fotóalanyai között a korszak legelismertebb manökenjei is szerepeltek. Divatlapok, naptárak és poszterek számára dolgozott, képei az akkori vizuális kultúra meghatározó részévé váltak. Modelljeit tisztelettel és érzékenységgel örökítette meg, a női szépséget esendőségében és erejében is megmutatva. Nem volt benne semmi hivalkodás, csak tisztelet a test iránt, és a megőrzés vágya, az örök pillanat rögzítése.
2003-tól domborműveket készített fényképek alapján, ezzel is új utat nyitva a megőrzés és emlékezés művészi formái felé. Saját szavaival élve: „Csak műalkotás képes arra, hogy megőrizze őket olyannak, amilyenek a legjobb korszakukban voltak.” Talán ebben a mondatban sűrűsödik össze mindaz, amit ő képviselt. Az emlékezés, a szépség és az emberi méltóság szolgálatában állt, alkotásaival, hozzáállásával és gondolkodásmódjával.
Az utóbbi tizenkét évben visszatért első szenvedélyéhez, a festészethez. Újra kizárólag olajjal dolgozott vászonra. Témái egyre letisztultabbak, ugyanakkor mélyebbek lettek, Harmónia, Káosz és rend, Dimenziók, ezek a címek nemcsak a képek tematikáját, hanem Zétényi János belső világát is tükrözték. Egy művészt, aki mindig keresett, kutatott, kérdezett és válaszokat formált színekkel, fémmel, fényekkel.
Most, hogy eltávozott, művei maradnak velünk. Egy élet lenyomatai, amelyből nem csupán a művészet, de az emberi mélység és hitelesség is árad. A Küzdelem tovább él – bennünk, mindannyiunkban. A harc, amit ő formába öntött, most a mi emlékezetünkben él tovább.
Tamás István: Nyugodj békében, Mester. Te már elérted a harmóniát. Egy fotó, egy kép a falon, mindig emlékeztet rád.
