Kép: Tamás István
A János varga históriája
Az Úrnak ama baljós esztendeiben, amikor Putnok várát és környékét Maszúr basa tartotta rettegésben, sok keserűség és nyomorúság telepedett a Sajó – menti népre, mert bizony, a basa szíve nem ismert irgalmat, és kedve szerint, előszeretettel sújtott le az igaz magyarokra.
Egy derék mesterember élt akkoriban a városkában, Mihály varga volt a neve, mindenki csak így ismerte, aki mesterségével, a bőrkészítéssel kereste mindennapi kenyerét. Szíjakat, csizmákat, tarisznyákat varrt, s a környékbeliek gyakran fordultak hozzá ezzel, azzal. Dolgos, szorgos ember volt, akinek legnagyobb kincse egyetlen fia volt, a serdülő János, ki már apja mellett jól kitanulta a varga mesterséget.
Történt pedig, hogy egy napon a basa katonái a piacon vonultak végig, s egyik közülük fennhangon énekelt a Szent Alkoránból. A hang idegen volt a magyar fülnek, s a dallam oly szokatlan, hogy Mihály a varga, aki éppen egy vevőjével alkudozott, akaratlanul is felnevetett. Nem gúnyból tette, hanem mert a hang és a dallam furcsa volt a fülének, és nevetést csalt ajkára, arcára.
Ám a törökök nem ismerték a tréfát, azonnal megkötözték a mestert, s a basa elé hurcolták. Maszúr basa dühödten ordított rá:
— Te hitetlen gyaur – kutya! Hogyan merészelsz nevetni, mikor egy igazhitű a Korán szavait ajkára veszi?
A varga megszeppenve, sírva-ríva magyarázta:
— Nagyságos uram, én bizony egy szót sem értek törökül, nem tudtam, mit mond az ének, s nem volt szándékomban megsérteni az igazhitűeket.
Ám Maszúr basa kárörvendően mosolygott.
– Ne búsulj, édes fiam, mondta habzószájjal, majd megtanulsz törökül a paradicsomban! Szinte vihogva, gonosz arccal parancsolta:
— Húzzátok karóba ezt a bűnös cselédet, a fejét pedig szegezzétek ki a várkapura, hadd gyönyörködjék benne mindenki, aki elfeledné, ki is az úr Putnokon!
Így esett, hogy a szegény varga élete véget ért, a basa magyargyűlölő szeszélye miatt. A nép elszorult szívvel nézte a rettenetes látványt, a mesterember fejét, ott ringatta a szél, a nyikorgó putnoki várkapuján.
Ám a vargának volt egy fia, János, aki apja kivégzését titkon, könnyezve végignézte. Szívében a fájdalom lángra gyúlt, és bosszúra esküdött. Nem maradt tovább a városban, mert tudta, a basa haragja őt sem kímélné. Bujdosóvá vált, és az erdők, hegyek rejtekében, sokszor a Sajó eldugott kis szigetein húzta meg magát.
Mindig megfontoltan, apja emlékével, indult portyákra a törökök ellen. Éjnek idején támadott rá az egyébként jól képzett szpáhikra, s nem egyszer hullott a török vér a Sajó partján. A régi putnokiak még emlékeznek rá, a malom mögött, ahol egykoron a Bolgár kertészkedett, ott volt egy sziget, az volt a Törököknek a vesztőhelyük. Jánost, gyorsasága miatt a törökök, csak fekete árnyéknak nevezték, mert úgy suhant el mellettük, mint a szél. Csapdái olyannyira jól működtek, hogy a törököt hangtalanul nyelte el a Sajó.
Lassan több fiatal is János mellé állt. Putnok vitéz fiai, akiknek szívét szintén nyomta a basa zsarnoksága, fegyvert fogtak János oldalán. Együtt csaptak le a török őrségekre, és gyakran oly sebet ejtettek rajtuk, hogy a basa emberei rettegni kezdtek a putnoki magyaroktól.
Maszúr basa dühödten kutatta a lázadó fiút, de János mindig kicsúszott a kezéből. A nép titkon segítette, ételt, búvóhelyet adott neki. Így lett a varga fiából népi hős, akinek bátorsága legendává nőtt, Putnokon és a térségben.
Jánosnak köszönhetően, Putnok népe lassanként erőre kapott. Nem féltek többé úgy, mint azelőtt, mert János példája erőt adott és lángot gyújtott bennük. A varga halálát nem feledték, s bosszú egységbe kovácsolta őket. A basa hatalma megrendült, és bár sok esztendő telt el még, a szabadság vágy nem halt ki a Sajó menti emberek szívéből, egyre bátrabban szálltak szembe Maszúr törökjeivel.
Így maradt fenn a históriában Mihály varga és fia, János neve. Az apa, aki ártatlanul esett áldozatul a zsarnokságnak, a fia pedig, aki apja emlékétől hajtva fegyvert ragadott, és bosszút állt az apáért és Putnokért.
Tamás István
