Tamás István: Művészportré Gregor Bernadett színésznővel

A művésznő Szegeden született, és hamar édesapja Gregor József Kossuth – díjas operaénekes útját követve a színpad világát választotta hivatásának. 1995-ben sikeresen elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Olyan neves tanárai voltak, mint Horvai István és Kapás Dezső. 1996-tól a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház tagjaként, ismert és elismert színművésznőként dolgozott és dolgozik a mai napig. Bernadett nemcsak, mint színész vívta ki magának a közönség elismerését, hanem kiváló énekhangjának, orgánumának köszönhetően, énekesnőként is belopta magát a zenét szerető rajongók szívébe.

Gregor Bernadett

– Milyen voltál ovisnak, kisiskolásnak, mennyire szerettél szerepelni, énekelni, hogyan emlékszel vissza pici lány korodra?
– Visszahúzódó, halk szavú kislány voltam. Soha nem szerepeltem iskolai rendezvényeken, és nem is szerettem ezeket a fellépéseket. Volt bennem valami gátlás, ami felülkerekedett mindig a szereplési vágyamon.
– Az iskolás évek alatt már megfordult a fejedben, hogy esetleg a színpadvilágát választod, és a művészi pályára lépsz?
– A gimnázium utolsó évében döntöttem el, hogy színésznő akarok lenni. Ekkora már megérlelődött bennem  a gondolat, hogy milyen kijelölt úton haladjak tovább, milyen pályát válasszak. Szerettem az operákat, a színházat. Amikor csak tehettem minden előadáson ott voltam szülővárosomban, Szegeden.
– A főiskola elvégése után melyik színház szerződtetett, és milyen érzés volt számodra egy társulat aktív tagjaként színpadra lépni?
– A Víg színháznál egy évadot töltöttem, de tudnod kell, hogy ott sem éreztem jól magam. Ugyan olyan rosszul éreztem magam, mint a főiskolán. Ismét jött a gyomorgörcsös időszak.
– Megszámlálhatatlan filmben, színdarabban játszottál, sok- sok szerepet, főszerepet. Van olyan darab, ami felejthetetlen élményt hagyott benned, és azt mondtad magadban, ez igen, most nagyon jót alakítottam?
– A La Mancha lovagjában Aldonza szerepét játszottam Ez is az egyik nagy szerepálmom volt. Nagyon jó volt a szereposztás is, mintha Szakácsi Sándorra írták volna a szerepet. Kiválóan tudott azonosul a bús képű lovag figurájával. Hihetetlen játéka lenyűgöző volt. Kocsis György alakítására is felejthetetlen élményként emlékszem vissza. Öröm és felemelő volt velük egy színpadon játszani. Jó és összehangolt csapatot alkottunk.
– Ma olyan világot élünk, ahol nem csak kis hazánkban, de szerte a világban gyártják a Celebeket, „sztárokat”. A televíziók csatornáin nem látunk benneteket, a jó színészeket, énekeseket. Mi a véleményed a sztárgyárakról, illetve a szerintem leáldozó, porba hulló „csillagokról”?
– Gondolom, hogy ha valaki erre a pályára való, akkor az meg is marad a színház világában. A tiszavirág életű „sztárok,” amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűnnek. Sajnos a mai világ nem csak erről szól. Szomorúsággal tölt el, hogy filmszakmában is, az olcsóbb munkaerőt alkalmazzák, mert ők jobban ráérnek, igaz kevesebb pénzért vállalják el a szerepeket, amihez valójában nem is nagyon értenek. – Ezt te magad is jól tudod, hogy ez az állapot nem tarthat sokáig. Ezek a képzetlen emberek a diplomás színészek elől veszik el a munkát. – Magad is láthatod, hogy nagyon felhígult a szakmánk. Én és kollégáim a színészmesterséget éveken át tanultuk a főiskolán, egyetemen. A másik problémám még, hogy ebben a kis országban, mindenki valakinek a valakije, valamije, és ezek az emberek ez által érvényesülnek.
– Sokszor hallottalak énekelni, és ha lenne kalapom, megemelném előtted többször is, annyira szép és tiszta a hangod. Ezért feltétlen meg kell tőled kérdeznem, hogy énekelni miért nem hallunk gyakrabban, egy ilyen énektudással bíró művésznek miért nem ír senki egy lemeznyi dalt?
– A válaszom nagyon egyszerű neked. Azért nincs még lemezem, mert én nem tudok kilincselni senkinél. Nem olyan típusú művész vagyok, aki mindent, mindenáron szeretne elérni, megkapni.
– Beszélgetésünk elején már említettem, hogy kiváló orgánummal rendelkezel. Nagyon kellemes, szép és tiszta a hangod. Vagy én nem nézek filmeket, és nem hallom, hogy  szinkronizálnál, vagy valóban ritkán vállalsz szinkronszerepet?
– Valóban nem sokat hallhattál, mivel ritkán vállalok szinkronszerepeket. Főiskolás koromban azonban sokat jártam szinkronstúdiókba, mert az ösztöndíjam kiegészítésére nagyon jó volt, jól jött a pénz. – Te magad is nagyon jól tudod, akkor nem volt még mobiltelefon, és bizony, ha hívtak is, nem tudtam menni az újszülött kisfiamtól. Egyébként a gyerekektől nehéz megoldani a szinkronizálást. Ha időm engedi, újra igyekszem majd bekerülni a vérkeringésbe, mert a szinkronszínészetet szép munkának tartom, és egyáltalán nem áll távol tőlem.
– A művészek szentháromsága: a „siker, karrier, és a kudarc”. Te, hogyan tudod kezelni ezeket, mennyire vagy lelkis, vagy túl lépsz rajtuk könnyedén?
– A sikert rendkívül jól kezelem, a kudarcot nehezen, de elfogadom. Az emberéletében vannak örömök, bánatok. Én nagyon a szívemre tudom venni, ha valami rossz történik velem, vagy körülöttem. Ennek lehet az is az oka, hogy el voltam kényeztetve 15 évig. A szappanoperából kiírtak, – de most is azt mondom neked, hogy mindenkit érnek csalódások, és jó dolgok, hiszen ezek az életünk része, velejárója.
– Édesapádat kiváló operaénekesként nemcsak az országban ismerték és szerették, hanem mondhatom nyugodtan, hogy szerte nagyvilágban. Hagytad, hogy segítsen a karriered építésében, vagy a magad útját jártad?
– Oly annyira nem hagytam, hogy el sem mondtam apukámnak, hogy megyek felvételizni. Elsőre nem is sikerült, másodszorra vettek fel. Már harmadéves voltam, amikor először megengedtem neki, hogy megnézze az előadásomat. Éreztem, előbb-utóbb át kell esni ezen is. A „Szerelem, ó!” című Schisgal darabot játszottuk, szinte halálfélelmem volt, mert ez volt az első fellépésem, amit látott, és örültem, hogy nagyon tetszett neki. Miután túljutottam az első apukám előtti megmérettetésen, utána már, nemhogy rettegtem, kifejezetten vártam, hogy nézzen meg. Annak ellenére, hogy elfogult volt velem, mindig kritikus szemmel nézett. Még a Közös színpadi fellépésünkön is, a Hegedűs a háztetőn c. darabban is hagyta, hogy megvívjam a harcaimat.
– Mit lehet tudni az elismeréseidről, díjaidról, milyen alkalomból ítélték neked oda?
– Van egy Story Öt csillag díjam. Ezt, mint az „Év színésznője” a közönség szavazata alapján kaptam. Erre azért is emlékszem vissza szívesen, mert a közönség díj, egyfajta külön jutalom számomra, hiszen értük vagyunk, a közönségnek játszunk elsősorban. A „színész jutalma a taps”. Nagyon büszke vagyok a Zenthe – díjamra, valamint arra, hogy az „Év Színésznője” kategóriájában Arany Medál-díjra jelöltek ugyancsak 2008-ban.
– Dinamikus, pörgős életet élsz. Gyerekeket nevelsz, közben több darabban is játszol. Hogyan tudod a gyereknevelést és a fellépéseket összhangba hozni, hogy tudsz mindenütt megfelelni?
– Nagyon sokáig törekedtem arra, hogy mindig, mindenhol megfeleljek. Napjainkban már vagy a színpadon vagyok, vagy a gyerekeimmel. Ez a két család tölti ki a napom 24 óráját. Egy hónapban 10- 12 előadásom van. – Bátran kijelentem neked, hogy az anyaságban megtaláltam az életem értelmét. Ha még egy gyereket szülhetnék, szeretnék nekik élni. Nincs bennem már meg az a szívből, lélekből fakadó hivatás tudat.
– Több önálló, saját műsorod is van. A háziasszony szerepét is elvállalod, ha erre felkérnek?
– Igen, jól tudod, mert valóban több önálló műsorom is van. Nagyon szívesen énekelek régi Karády dalokat, kuplékat és sanzonokat. A saját műsoromban édesapám, Gregor József hangja is megszólal, és erre nagyon büszke vagyok, de műsorvezetőkén és háziasszonyként is szívesen megyek sajtótájékoztatókra, fogadásokra, rendezvényekre. Számomra egyébként is nagyon fontos az állandó, és folyamatos munka.
Tamás István