Az árulás napja
Most még kacag a sokadalom, zene szól a téren,
zászlók lengenek könnyedén a tavaszi szélben.
Arcokon a győzelem hamis fénye csillan,
s nem látják, mi készül, a nyugaton titokban.
Idegen szó zeng most, a diadalnak hangja,
s aki szólna ellene, azt beszélni nem hagyja.
Nevettek, mert nyertetek, most hiszitek vakon,
hogy Európa segít majd minden bajotokon..
Eljön még az óra majd, nem is oly sokára,
mikor könny hull némán az elárult hazára.
S szidjátok azt a percet, azt a balga napot,
mikor eladtátok, mit őseitek rátok hagyott.
Bábok lesztek, a zsinórt rángatja idegen akarat,
nem lesz többé saját szó, sem szabad gondolat.
Idegenek jönnek majd, s ti szolgáltok némán,
s közben kihűl a hit, a szeretet, a hazátok iránt.
Eladjátok népeteket, a földet, a múltat, a lelket,
s idegen kéz viszi majd el, mi drága volt nektek.
Elfolyik a nemzet aranya, mint víz a medréből,
s emlék marad majd, a szép magyar nemzetből
Most tapsoltok még a zsaroló némbereknek,
még nem halljátok közeledtét a sötét végeteknek.
Nevessetek hangosan, hadd zengjen a dal,
sírni fogtok nem sokára, ha jön a zivatar.
Gyermekeitek szemében ott lesz majd a vád,
megkérdik majd tőletek, -miért adtátok el a hazát?
Unokák is hordozzák majd a döntésetek terhét,
mit ti tettetek könnyelműen, egy röpke örömért.
S akkor értitek meg végül, a késő bánat árán,
nem tanultatok a múltból, elődeink kárán.
Nemsokára örömötök sötétségre vált át.
volt egy nép, ki saját maga, ásta meg a sírját.
