Bőg, mint a putnoki református templom harangja!
Régi idők ködében, Gömör szép vidékén,
harangszó szállt egykor Putnok kék egén.
Tornai Sámuel volt akkor, a gyülekezet papja,
az Úr igéjét a templomban imába foglalta.
Ezerhatszáztizenkilenc esztendőt írtak,
békességben éltek akkor még a hívek.
A templom tornyában harang szava zendült,
annak áldott hangja oly szépen felcsendült.
Ám hamar megfordult a történelem kereke,
sötét viharfelhő gyűlt Putnok felett szerte.
Ezerhatszázötvenháromnak esztendejében
egy robbanás történt a putnoki vár végében.
A lőportorony nagy robajjal felrobbant,
Megrázta a földet, eget, falat, a harangot.
A templom is megsérült a szörnyű csapástól,
kőzápor hullott rá a putnoki várról.
Alig telt el néhány keserves esztendő,
újabb veszély támadt, még félelmetesebb.
Ezerhatszázhetvennyolc évében jártak,
Török martalócok Putnokon portyáztak.
Raboltak és vittek, amit csak lehetett,
a templom harangját sem nézték szentnek.
Néma maradt a torony, elhallgatott zengése,
gyászba borult a nép szívének reménye.
A pap azonban nem nyugodott bele,
harangját kereste minden istentiszteletre.
Hirdette a népnek: „Keressük meg végre,
hozzuk vissza harangunk a régi helyére!”
S történt egy napon, hogy a putnoki ács,
Ónodon dolgozva ott járt a templomnál.
Feltekintett egyszer a magas toronyra,
az ismerős harangszó zenget zúgva, bongva.
„Hiszen ez a harang Putnoké volt régen!
Ezt a hangot ismerem, nincs ebben kétségem!”
Hírét vitte nyomban a putnoki népnek,
öröm költözött az emberek szívébe.
Küldöttség indult el Ónod falujába,
visszakérje harangját a templom tornyába.
Reménnyel mentek, hittel, erős akarattal,
üres kézzel tértek vissza nagy szomorúsággal..
Nem adták a harangot az ónodiak vissza,
a putnoki népet nagy csalódás sújtotta.
S mikor már hazafelé bandukolt a csapat,
egy különleges látvány állta el útjukat.
Tehéncsorda ballagott az úton feléjük,
a putnoki küldöttek, így álltak eléjük.
„Hajtsuk őket haza!” — mondták nevetéssel,
el is indultak a csordával, nagy sietséggel.
Porzott az út nyomukban, zengett a határ,
a bőgő tehéncsorda, kapkodta a lábát.
Mire a városba a küldöttség beért,
a hír már előtte szaladt, mint a szél.
Futott a nép látni, mi történt az úton,
a pap is sietett végig a falun.
„Hol van a harangunk? Mutassátok végre?”
mondta a küldöttségnek reménnyel a szívében.
Nevetve felelték: „Harangot nem hoztunk,
de helyette, látod, egy csordát hajtottunk!
Ha már nem szól a harang a toronyban odafenn,
bőgésből bizony van elegendő idelenn!”
Így fordult a bánat nagy, nagy nevetésbe,
s a különös történet megmaradt emlékbe.
A nép száján tovább élt századon át,
S megőrizte Putnok a régi harang szavát.
Ha valaki ma is igen hangosan bőg,
hangjától visszhangzik utca, mező és völgy,
A régi mondást már ismeri a putnoki nép:
„Bőg, mint a putnoki református templom harangja!”
Harang visszatért már a régi toronyba,
de ez a történet már egy másik ének volna.
Ez pedig maradjon a nép emlékezetében,
zengjen a harangszó Putnok emlékében.
Mert amit a népnek ajkára ad az élet,
nem pusztítja el azt semmilyen ítélet.
A várfal leomolhat, a torony is változhat,
de az élő szó őrzi, mit őseink ránk hagytak.
Tamás István -2012-
