A főutak és a kisebb falvak környéke ma már szinte hemzseg a vadaktól. Őzek, szarvasok, vaddisznók – és igen, farkasok is, itt-ott medvék, hódok, hiúzok. A farkasok létezését egy időben sokan tagadták, mégis egyre több jel mutatja, hogy nemcsak Aggtelek és Jósvafő térségében, hanem a putnoki dombságban is rendszeresen előfordulnak. A helyzet egyre súlyosabb, és nem csupán a természet közelségének romantikájáról szól, hanem nagyon is kézzelfogható veszélyekről.
A vadveszélyre figyelmeztető táblák önmagukban nem rossz megoldások – csakhogy ezek kizárólag az emberek számára értelmezhetők. A vadak nem ismerik a KRESZ-t, nem tartják be a szabályokat, és nem fognak megállni egy piros szegélyű táblánál. Tény, hogy mi, emberek építettük az utakat, de még mindig jóval több szabad terület áll a vadak rendelkezésére, mint amennyi nem. Ettől függetlenül a találkozási pontok száma folyamatosan növekszik.
A vad az vad: ösztönlény, amely nem mérlegel, nem számol következményekkel. Éppen ezért lenne kulcsfontosságú, hogy azok, akik a vadgazdálkodás és a vadtörvények megalkotásáért felelnek, nagyobb hangsúlyt fektessenek a megelőzésre – nemcsak az emberek, hanem maguk a vadak érdekében is. Jelenleg egyértelmű túlszaporulatról beszélhetünk. Olyannyira, hogy még a vadászok sem képesek annyi vadat elejteni az ünnepi időszakban, amennyi a piacon és a természetben túlkínálatként megjelenik.
Pedig lennének kézzelfogható megoldások. A vadhálók, az erdők mentén kiépített kerítések jelentősen csökkenthetnék a balesetek számát. Igen, ezek telepítése munkaigényes és költséges, de az áruk eltörpülhet egy-egy súlyos közúti baleset, vagy akár emberélet elvesztése mellett. Nem csupán az számít, ha egy autó megsérül, legyen az bármilyen típusú, akár egy kisebb, gyengébb, ma már ritkán közlekedő Trabant is, hanem az, hogy egy több mázsás szarvas becsapódása végzetes következményekkel járhat.
A vadásztársaságok egyik alapvető feladata a civil lakosság védelme a vadak által okozott károktól. Ez sokrétű felelősség, amelynek része az ember által lakott területek és a közlekedési útvonalak biztonsága is. Különösen visszás helyzetet teremt, hogy miközben egy vadgázolásnál az autós gyakran magára marad a kárral és a traumával, addig bizonyos esetekben a vadásztársaság milliós kártérítési igénnyel lép fel, ha az állat elpusztul. Mindeközben a települések szélén vagy akár belterületen kóborló vaddisznók jelenléte szinte mindennapossá vált.
A megoldás kulcsa tehát egyértelműen a vadásztársaságoknál és a döntéshozóknál van. Felelősségteljesebb vadgazdálkodásra, hatékonyabb megelőző intézkedésekre és valódi együttműködésre van szükség, mert amíg csak tüneteket kezelünk, addig az utak továbbra is veszélyes találkozási pontok maradnak ember és vad között, és ennek árát túl gyakran az emberélet fizeti meg.
Tamás István
