Tamás István
A szív fájdalma
Igazán attól fáj az ütés,
kitől simogatást várnál,
de nem adhatod vissza,
mert rögtön belehalnál.
Hisz arcán ott marad a fény,
amit régen láttál benne,
és minden bántó mozdulat
csak egy torzult szeretet jele.
Nem kiálltasz, nem üvöltesz,
csak némán nézed a távolt,
mert hűséged már nem erő,
csak lánc, ami bűnt is ápolt.
Szívedben halk sóhaj lakik,
nem bosszú, nem is harag,
csak egy múlt, mit eltemetni
nem tudtak az évszakok alatt.
Egy pillantás, egy szófoszlány,
s benned újra ég a vágy.
Hát tényleg ennyi volt az út?
Csak ennyi volt a világ?
A csend nem ad magyarázatot,
és az idő sem ír verset,
csak hordja a válladra a súlyt,
mit viszel tovább tehernek.
Mert aki szeret, az sebez,
ha nem tanult meg adni,
és néha úgy fáj a jelen,
hogy jobb a múltba maradni.
Mégis, nem mozdul kezed,
mert gyűlölni nem tudnál,
csak állsz, mint fagyott virág,
kit a tavasszal ér a halál.
És mégsem adod vissza,
mert nem bírsz azzá válni,
ki fájdalmat ad, s közben
a léleknek sem tudna ártani.
Hiszen tudod: attól fáj az ütés,
kitől simogatást várnál…
S az igaz szeretet néma,
még akkor is, ha már fáj.
-1974-
