Valamikor réges-régen, amikor Gömörország dombjai fölött még sűrű, baljós felhők úsztak, élt egy kisfaluban egy fiatal fiú, akit Miklósnak hívtak. Szegény családból származott, de szívében olyan erő és gazdagság lakott, amit nem lehetett pénzben mérni. A falu öregjei gyakran mondták róla:
– Ennek a gyereknek olyan vágyakozás és erő van a szemében, mint aki valami nagy útra készül.
Egy este, amikor a Sajó partján ült, és a víz tükrében nézte a nap utolsó lenyugvó vörös sugarait, különös érzés szállta meg, mintha valaki azt súgta volna neki: – Miklós, a világban még kísért a gonosz. – Menj, és űzd el a földről, ha rátalálsz.
Másnap reggel nem szólt senkinek, útnak indult. Nem vitt magával csak a tarisznyájában egy kis vakarót, valamint egy vándorbotot, amit édesapja faragott neki, és vitte magában a hitét, amit édesanyja imádsága, még az anyatejjel táplált bele.
Ment, mendegélt és mondta magában:
– Ha találkozom az ördöggel, nem félek tőle. Én nem az erőmmel küzdök meg vele, hanem a szívemmel, és a lelkemmel, az itt élő emberekért, a népemért.
Ahogy haladt lefelé a Sajó mentén, minden faluban megállt. Látta, hogy az emberek között az ördög nem szarvakkal és patáslábon jár, hanem a szavakban, az irigységben, és a hazugságban bújik meg. Egyik tanyán a testvérek nem beszéltek egymással az örökség miatt, egy faluban egy asszony azért gyűlölte a szomszédját, mert az boldogabb volt nála.
Miklós minden embernek, csak annyit mondott:
– Az ördög nem az erdőből, vagy a mezőről jön, – hanem a gonosz bennetek él, ha hagyjátok. Miklós megbékéltette őket.
Az emberek először kinevették, aztán elcsendesedtek. Volt, aki sírva fakadt, más pedig áldást kért rá. Ő pedig tovább ment, és minden lépésével, mintha szebbé tette volna a világot.
Egy hajnalon, amikor a Sajó ködében csak a madarak hangja hallatszott, megjelent előtte egy feketeárny. Nem ember volt, és nem is állat, csak egy furcsa hangon beszélő valaki, ami így szólt hozzá:
– Te akarsz engem elűzni, vagy kiűzni az emberekből vándor? – Hiszen én benned is élek, mint minden emberben.
Miklós megállt. A szívét kicsit félelem szorította, de nem hátrált. Rátámaszkodott a botjára, és halkan felelt:
– Ha bennem is ott vagy, akkor ma megtisztulok. – Nem tőled félek, hanem attól, hogy ne bántsalak. Suhintott egyet a vándorbotjával, ekkor a köd felszállt, és a ragyogónapfény áttört a fákon. A feketeárny eltűnt, mintha soha nem is járt volna azon a tájon.
Miklós térdre rogyott, mert tudta, hogy nem legyőzte az ördögöt, hanem felismerte benne az önmaga valóságát.
Ahogy tovább vándorolt, amerre járt, mindenütt változás történt, az ördög szinte menekült előle. A harag elszállt az emberek szívéből, a falvakban béke költözött az otthonokba. A régi ellenségek kezet fogtak, új barátságok születtek, és szerelmek lobogtak fel újra. A nevetés, a jókedv visszatért a házakba, az udvarokba, és az emberek szemében újra megcsillant a remény.
Hosszú évek múltán, amikor Miklós visszatért szülőfalujába, a nép már ünnepelve várta. Nem diadalmenet, nem zajos ünnep fogadta, hanem mély, tiszteletteljes csend. Az emberek tudták, Miklós volt az, aki elűzte az ördögöt nem fegyverrel, hanem szépszóval, az emberek szívéből és a lelkéből kiűzte a gonoszt.
Attól a naptól kezdve Gömörországban, béke honolt. Mindenki megbékélt a sorsával, és a szeretet lett az új törvény. A falubeliek azt mondták:
– Miklós elűzte a gonoszt, azóta senki, még álmában sem találkozott az ördöggel.
Ma, ha végig mégy a Sajó partján, ahol régen a bányász lengőhíd szelte át a Sajót, a naplementében egy vándorbot nyomát látod majd a híd helyén. Tudnod kell, hogy hajdanán Miklós járt arra. Egy fiú, aki az ördögöt nemcsak legyőzte, hanem el is feledtette az egész világgal.
Tamás István
