A tél emléke
Most, mikor a nyár melege, már szinte éget,
jólesik felidézni a hűs, fehér vidéket.
Jó látni a fákat a hóleptetájon,
ahogy pihen a csend, a dombon és az ágon.
A fenyők zöld ruháját fehér palást fedi,
a tél ezüst ecsetével a világot megfesti.
Nincs forró napsugár, sem perzselő sugallat,
csak hópelyhek táncolnak, a széllel az ég alatt.
Nézed a képet, s érzed, hűl már a tested,
a forró nyári napot egy pillanatra el is felejted.
Mintha a fagyos szellő arcodat simogatná,
a tél a halk dallamát füledbe suttogná.
Mert bármily kedves a nyár, a virág és a fény,
a télnek is van szépsége, a csend és a remény.
S ha odakint a hőség szinte lángra gyújtja az eget,
jó néha a rágondolni, s egy kicsit szeretni a telet.
Tamás István vers: 2011. fotó: 2026
