Szavazzatok az év fájára: https://evfaja.hu/dontosfak
Putnokon, az iskola öreg kertjében áll egy kőrisfa. Ez a fa, már annyi telet megélt, hogy senki sem tudja pontosan, mikor hajtott ki először. Az öregek szerint idősebb magánál az iskolánál is. Vannak, akik százötven évesnek mondják, mások szerint még régebbi, de a fák korát nem mindig esztendőkben mérik. Van olyan fa, amely addig él, ameddig emlékeznek rá az emberek. Ez a csoda a Serényi Béla Mezőgazdasági Technikum és Szakképző iskola udvarán található, napjainkban is. Gyerekkoromban sokszor elmentem mellette. Télen a deres ágai úgy nyúltak az ég felé, mint egy öregember kérges ujjai, nyáron pedig akkora árnyékot adott, hogy egy fél osztály elfért volna alatta. Sokszor megálltam előtte pár pillanatra. Nem tudtam, miért, csak jó volt ott lenni, a hűst adó árnyékában.
A fa most is, mintha csendesen figyelne, olyan mintha emlékezne, vagy emlékeztetne.
Nekem Cserhalmi Manyinéni mesélt róla. Nem volt nagytermetű asszony, de úgy ismerte Putnok történetét, mintha maga is jelen lett volna minden régi eseménynél.
Egyszer azt kérdezte tőlem:
— Tudod-e, hogy ezt a fát nem ember ültette? Ő pedig felnézett a lombkoronára, mintha onnan olvasná a múltat.
— A szél hozta ide egykor. Egy apró mag volt csupán. Nem volt neki helye a világban, csak sodorta a szél a hegyeken és folyókon át, míg végül megpihent az uradalmi földön. Szerettem hallgatni őt. Olyankor a világ, mintha csendesebb lett volna körülöttünk. A fa leveleinek susogása mintha szavakká változott volna. Manyinéni elmesélte, amikor a mag Putnokra érkezett, nagy eső kerekedett. A föld fellélegzett a hosszú szárazság után, a kis mag pedig gyökeret eresztett a felázott földben.
Akkor szólította meg a földanya.
— Addig élhetsz ezen a világon — mondta neki —, amíg legalább egyetlen embernek enyhítesz a lelkén, ha majd már senkinek sem adsz megnyugvást a földön, visszatérsz hozzám.
A mag hallgatott. Még nem tudta, hogyan segíthetne bárkin is, de az időmúlásával növekedni kezdett. Évről évre magasabb lett. Törzse megvastagodott, ágai kitárulkoztak az ég felé. Az emberek csodájára jártak, milyen gyorsan erősödik, fejlődik. Mire az iskola első falait felhúzták mellette, a kőris már árnyékot adott az alatta ebédelő munkásoknak.
Azóta ott áll, az iskola udvarán.
Látta az iskola építését. Látta a grófi család hintóit végig gördülni a poros úton, látta az uradalom embereit, akik hittek benne, hogy a szorgalom és a tudás felemeli majd a vidéket. Hallotta a kalapácsok koppanását, a mesterek kiáltásait, és látta az első téglát a helyére kerülni.
Manyinéni ilyenkor mindig csendesebb lett egy pillanatra.
— Egyet sose felejts el, – mondta nekem. — Putnokon sok dolgos, tehetős zsidó család is élt akkoriban. Kereskedők, iparosok, vállalkozók voltak. Ők is sokat tettek az iskola gyarapodásáért, a város fejlődéséért és azért, hogy Putnokból valódi kisváros legyen.
A kőrisfa őket is látta. Látta a boltokat hajnalban kinyitni. Látta a férfiakat fekete kabátban sietni munkába. Látta az asszonyokat ünnepi ruhában végigmenni az utcákon. Látta a gyerekeket könyvekkel a hónuk alatt az iskolába sietni. Látta az embereket, akik hittek a jövőben. A fa mindent látott. Látta az első igazgatót, aki büszkén állt az új iskola előtt. Látta a tanárokat, akik krétaporosan siettek át az udvaron. Hallotta a diákok nevetését, sírását, titkos szerelmeit és nagy veszekedéseit. Látta, ahogy az iskola neve újra meg újra megváltozik. Régi táblák kerültek le a falról, újak kerültek a helyükre. Korszakok múltak el fölötte, de ő ugyanúgy állt tovább, mintha az idő, csak a levelei között suhanna át.
Aztán eljöttek a nehéz évek. Manyinéni sokáig hallgatott.
— A fa azt is látta — mondta halkan —, amikor a város csendesebb lett.
Nem szólt a csengő. Az emberek lehajtott fejjel jártak, és egy napon sok ismerős arc eltűnt Putnokról. Az elhurcolt zsidó családok közül sokan többé nem tértek vissza. Az üres boltjaik előtt már csak a szél járt. Az ablakok mögött este nem gyúlt fény. A kőrisfa pedig állt mozdulatlanul, mintha őrizni akarná azok emlékét is, akiket elsodort a borzalmas történelem.
A háború után lassan újra élet költözött az udvarra. Új gyerekek érkeztek. Új tanárok. Új nevek kerültek az iskola falára, és a kőrisfa tovább figyelt.
Egyszer Manyinéni azt mondta:
— Figyeld csak meg az embereket a fa alatt, és valóban. Valami különös béke lengte körül azt a helyet. Volt, aki szomorúan ült le alá, könnyebb szívvel állt fel, volt, aki haraggal érkezett, csendesebben, békésen ment tovább. A diákok sokszor ide bújtak felelés előtt, mintha a fa árnyéka bátorságot adna nekik. Természetesen voltak olyanok is, akik észre sem vették, csak egyszerűen elsiettek mellette, de talán még ők is kaptak valamit abból a csöndből, amit a kőris őrzött magában.
Évek teltek el. Manyinéni meghalt. Az iskola udvara is lassan megváltozott a fa körül. Új padok kerültek a kertbe, a régi kerítést lecserélték, a falakat felújították.
A kőris azonban maradt. Most már az iskola gondozza. Összeszedik körülötte az avart, vigyáznak rá, a diákok is szeretettel néznek rá. Néha, amikor megállok alatta, eszembe jut Manyinéni hangja, és olyankor mindig felnézek az ágak közé. A levelek halkan susognak a szélben, mintha valamit mondani akarnának. Talán csak annyit, hogy a világ sokat változott.
Városok épülnek és tűnnek el. Emberek jönnek és mennek, de vannak dolgok, amelyeknek maradniuk kell, úgy, mint az öreg fa árnyékának. Egy régi iskola emlékének. Azoknak az embereknek, akik építették, szerették és otthonukká tették Putnokot, és amíg lesz egyetlen ember is, aki megáll egy pillanatra a lombjai alatt, lehunyja a szemét, és meghallja a levelek halk susogását, tudni fogja: a mindent látó kőrisfa tovább él Putnok, és az iskola szívében.
Tamás István – 2000 –
