A legszebb ének
Az éj palástja ráterítette az ezüst
zöld fenyvesekre puha uszályát,
reszkető lelkemre a vágyakozás csodáját.
S ím, látom a sűrű, vad hóviharban
(miként ablakomon tolvajként kinézek)
hogy lépteid árnyként hozzám kísérnek!
Midőn mind közelebb, s közelebb érsz,
szívem páros fehér galambját küldöm feléd,
Csak a világító telihold és az éj leple beszél.
Füleidben muzsikálnak mámoros éjszakáink,
Tudom, akkor is jössz, ha e csúf világ kitaszít.
S ide érkezvén hozzám gyönyörű lényed,
Így szólok:
Kenj fel engem a szerelem olajával, kérlek!
Megmártózunk együtt kéjes örömökben,
Önfeledten hancúrozunk a végtelenben.
Belépsz az ajtómon, ajkad szóra így nyitod:
-Annyira vágytam rád, hogy lássalak, érezzelek,
Nincs fontos semmi, csak szemeidbe nézhessek!
-Óh, kedvesem, Dod, csakhogy eljövél,
Hisz Te vagy életemben a mirtusz,
S virága, szerelmi bájital édes oltára!
-Itt maradok, szépséges Ráájá, karjaidban,
Hisz Vénusz oltalmaz bennünket titkainkban.
-Mérhetetlen öröm ez szívemnek, lelkemnek,
Jer, édes Dod, áldozzunk együtt a szerelemnek!
De jaj, a pirkadat felszakította a sötét eget,
Kezdtek kivilágosodni körben a magas hegyek.
A fenyők fehér pompában, fénylőn virítottak,
A két szerelmes, Dod és Ráájá elbúcsúztak.
Keserves könnyeket egymásnak ejtettek,
Mert a napfelkelte véget vetett örömüknek.
Újra várhatják a mindent beborító, rejtelmes sötétséget,
Hogy bódító mirtuszvirággal pecsételjék szerelmüket!
