Photoshop – internet
Április 11 – nem csupán a tavasz egyik gyönyörű napja, hanem a magyar költészet ünnepe is, az emberi lélek mélyéből feltörő gondolatoké és érzéseké. E napon hajtunk fejet a magyar irodalom nagyjai előtt, és ma különösen is két kivételes alkotóra emlékezünk: József Attilára és Márai Sándorra – két külön világ, két külön sors, mégis ugyanazon a napon adta a jóisten őket a világnak.
József Attila 1905. április 11-én látta meg a napvilágot – és talán soha nem volt költő, aki ilyen mélyről indult volna, és ilyen magasra emelkedett volna a magyar költészet egén. Egy gyermek, akit elhagyott az apja, és akit a sors szegénységgel, kirekesztéssel és küzdelemmel ajándékozott – de akinek szívében mégis ott égett a szó tüze. József Attila nem csak verseket írt – ő a lét legmélyebb kérdéseit tette fel, őszintén, fájdalmasan, mégis tisztán. Művei nemcsak a kor társadalmi küzdelmeiről, hanem a lélek örök vergődéséről is szólnak. „Nem, nem, soha!” – nem mondhatta, mert tudta: az ember több, mint a harcai. Ő a költészet mártírja lett – egy nemzedék szíve dobog benne, és mind azoké, akik a világot nemcsak élni, hanem érteni is akarják.
Márai Sándor – ugyanazon a napon, 1900. április 11-én született Kassán – egészen más utat járt be. Ő a polgári világ letisztult, elegáns hangja, aki az emlékezés és az elvágyódás mestere volt. Márai a szó arisztokratája, aki minden mondatával épített: hidat a múlt és a jelen között, a hagyomány és a lélek között. Míg József Attila az utcák porából emelkedett fel, Márai a könyvtárszobák csendjéből formálta meg azt, ami örök: az emberi méltóság, az egyéni felelősség, a szabadság hangját. Belső emigrációban, majd valódi száműzetésben élt – de írásai mindig hazataláltak. Naplói, regényei és versei az önismeret és az erkölcsi tartás tanúságtételei.
Két költő. Két élet. Két sors. És mégis – ugyanaz a születésnap.
Április 11-én nemcsak József Attilára és Máraira emlékezünk. Hanem mindarra, amit ők képviselnek: a szó hatalmára, az irodalom erejére, amely képes megváltoztatni az embert – és rajta keresztül a világot.
Ma, amikor talán zajosabb a világ, mint valaha, amikor a gondolatok oly gyakran felszínesek és gyűlölködők, szükségünk van rájuk. Igen, rájuk, akik szavaikkal mélységre, elmélyülésre és igazságra tanítanak minket.
Költészet napja van. Ünnepeljünk hát azzal, hogy olvasunk, emlékezünk, és talán – egy vers erejéig, saját versem egy részletével emlékezem rájuk.
„Egy napon született a két őszinte lélek,
leírt szavaikban ott élnek évek.
Költők, kiknek versei örökké hitet adnak,
szívünkben emlékként, mindig megmaradnak.”
Tamás István
