Életünk egy nagy játszmája
Tudom, hogy amíg világ, a világ, mindig is lesznek olyanok, akik életük legnagyobb sportteljesítményének tartják, ha másvalakit sikerül mélyebbre lökniük a mocsárba, mint ahol ők maguk is vergődnek.
Ők azok, akik nem futnak maratonokat, nem másznak hegyeket, nem építenek székesegyházakat, de egy jól irányzott gonosz megjegyzésben, egy aljas pillantásban olimpiai bajnokok.
Tudom, hogy vannak, akik a saját belső rothadásukat nem belül hordják, hanem fecskendőként szórják szét a világba, hátha mások is bűzleni kezdenek tőle.
Ők azok, akik a napjukat nem reggeli kávéval indítják, hanem egy kiadós, ismeretlenekre zúdított rosszkedváradattal.
Bármennyiszer is szembesültem már velük, ezekkel a fáradhatatlan örömgyilkosokkal, ezekkel a lelkes gyűlölet terjesztőkkel, még mindig nem tudom megszokni őket.
Olyanok ők, mint a hideg zuhanyt: az ember tudja, hogy néha jót tesz, de attól még minden alkalommal összerándul tőle.
Mégis, akkor mit tehetünk, hogyan vértezhetjük fel magunkat az ilyen emberek ellen?
Hordjunk magunkkal képzeletbeli esernyőt, amin lepereg a köpködésük?
Esetleg tanuljunk meg udvariasan mosolyogni, miközben belül az „áldásunkkal” együtt kívánunk nekik háromszoros békességet a az embertársaink iránt?
Persze, mondhatnánk: „Ne vedd magadra! Az ilyen ember csak önmagát adja, azt osztja, amije van, vagy azt, amilyen egyáltalán nincs?”
Próbáld meg nem magadra venni azt, amikor valaki negyvennél több szavas gyűlölködő sértés cunamit zúdít rád, mert, ha közömbös vagy iránta, ráébresztetted az igazságra.
Próbáld meg elengedni azt, aki negyven másodperc ismeretség után már biztos abban, hogy az életed egyetlen értelme az lesz, hogy az ő komplexusainak tükre, kezelője legyél.
Az ilyen ember nem könnyű eset.
Egy dologban azonban biztos vagyok: a világban épp elég mocsok van már, ezért nem érdemes önként, még bele is hemperegni. Aki megalkuszik, az magára ölti azt a mérget, amit más kevert neki. Aki csendben marad, vagy, ne adj’ Isten mosolyog, az megmarad embernek ott is, ahol mások már rég elvesztek a rájuk szórt mocsokban.
Vagy, ahogy egy öregbányász mondta egyszer a Hegyi mama kocsmájában, miközben kortyolgatta sörét: – „fiam, a szarember megpróbál majd lehúzni magához, de te ne hajolj le hozzá, maradj inkább szomjas.”
Milyen igaza volt. Maradjunk szomjasak inkább a tisztességre, a méltóságra, az emberi szóra, azokra a dolgokra, amik nem a mocsokból, hanem szeretteinktől és az égből érkeznek hozzánk.
Tamás István
