Van valami különös ellentmondás abban, ahogyan ma élünk. Mindenről, mindenkiről van véleményünk, mindenhez is értünk. Mindenről tudjuk, mi a jó, mi a rossz, ki a szép, ki a tehetséges, ki a túl sok vagy túl kevés, csak egy dologgal nem foglalkozunk eleget, önmagunkkal.
Mielőtt bárkit degradálnánk, mielőtt egy molett nőre, egy túlsúlyos férfira vagy akár egy gyermekre félhangos megjegyzést tennénk, érdemes volna egy pillanatra megállni, őszintén belenézni a saját tükörképünkbe. Nem biztos, hogy az illető tehet a külsejéről. Nem biztos, hogy ismerjük az élettörténetét. Nem biztos, hogy tudjuk, milyen terhet cipel a testében, lelkében.
Nem vagyunk egyformák, és ez nem hiba, hanem tény, de nem is baj.
Ugyanez a felszínesség köszön vissza akkor is, amikor egy könyvet olvasunk, vagy egy filmet nézünk. Megununk valamit, majd magabiztosan kritizáljuk, anélkül, hogy talán valóban megértettük volna. Egy alkotás nem mindig azt adja vissza, amit mi elképzelünk, vagy elvárunk a szerzőtől. Ha nem értjük tegyük félre és később talán izgalmasnak találjuk majd.
Így van ez a fényképekkel is.
Egy fotó nem mindig versenymű. Sokszor csupán egy pillanat megörökítése. Egy arc, vagy egy rajtakapott mozdulat, egy érzés megörökítése. Az alkotója nem feltétlenül díjat akar nyerni, lehet, hogy csak jól érzi magát és meg akarta állítani az időt egy másodpercre. Mi mégis, milyen könnyen mondunk ítéletet.
Viszont, amikor mi készítünk valamit, egy képet, egy írást, vagy bármit, akkor elvárjuk a dicséretet. Még akkor is, ha az alkotásunk nem üti meg a jó ízlés vagy a szakmai színvonal mércéjét. Kettős mérce ez, amit sajnos észre sem veszünk, vagy nem akarunk észrevenni.
A jó kép nem a fényképezőgépben születik meg. A jó kép a fejben valósul meg. Az érzékben, a látásmódban. A kamera, legyen az profi felszerelés, vagy akár egy okostelefon, csupán egy eszköz. Ma már telefonnal is lehet kiváló minőségű felvételeket készíteni. Sőt, a filmes világban is akadt rá példa: a Tangerine című alkotást például teljes egészében iPhone-nal forgatták, és a Unsane is hasonló technikával készült, mégis Hollywoodban mozivászonra került.
Sokszor elmondtam már, nem az eszköz a döntő. A kamera nem lát helyettünk. Nem veszi észre a pillanatot, ha mi magunk sem figyelünk. A technika nem pótolja a hozzáértést, az adottságot.
A mai világ tele van segédeszközökkel. A mozgást könnyítő eszközöktől a digitális szűrőkig, de nincs olyan alkalmazás, amely önkritikát telepít a lelkünkbe. Nincs olyan gépies frissítés, amely empátiát ad.
A könyvet leteheted, ha nem érdekel, és a televíziót is kikapcsolhatod. Egy filmet félbehagyhatsz, de egy embert nem kapcsolhatsz ki. Nem beszélhetsz ki a háta mögött csak azért, mert más, mint te. Lehet, hogy valamiben gyengébb nálad, de biztos, hogy valamiben erősebb is, de te mégy a sajátfejed után, ahelyett, hogy tanácsot kérnél tőle.
Az önkritika nem önostorozás, hanem a tisztesség velejárója, annak a ténynek a belátása, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, hogy a véleményünk nem mindig igazságot tükrözi. A kritika, és a mások megszólása, gyakran a saját bizonytalanságunk visszhangja.
Mielőtt kimondasz egy bántó mondatot, kérdezd meg magadtól: ha rólam szólna, jól esne? A rossz szokások, a kibeszélés, a lesajnálás, a felszínes ítélkezés, mind, mind alattomosak, és ha nem vigyázunk eléggé, elkísérnek bennünket egy életen át. A végén nem az marad meg rólunk, mit, és kit kritizáltunk, hanem az, hogyan bántunk másokkal.
Tamás István – 2019 – Az ihletett a Tangerine és az Unsane c. filmek adták, melyek profimódon, telefonnal készültek Hollywoodban.
