Minden nap egy ünnep
Az élet sohasem egy pontos mérleg, és mégis egy ajándék, mint a hajnal első fénye, amely áttör a sötéten, úgy ragyog fel bennünk újra meg újra a felismerés, hogy élni jó, bármily nehéz is olykor a teher, amit vállunkon hordozunk. Néha, amikor elbizonytalanodunk, nem kell hegyeket megmozgatnunk, elég egy pár aprócska lépés, egy halk sóhaj, egy baráti érintés, egy parányi, de igazi őszinte mosoly. Az élet rövid, és rövidségében rejlik minden szépsége, az a csoda, amelyre sokszor várunk, amely minden pillanatban újra megszülethet.
Megtanuljuk lassan, hogy a munka, amelynek sokszor rabjává válunk, nem gyógyít, ha inkább betegségként tör ránk. A szívünkhöz tartozó emberek azok, akik mellénk ülnek, akik könnyeinket letörölik, akik velünk sírnak és a közös sírás mindig gyógyítóbb, mint a magány könnye. Ezért kell arra figyelnünk, aminek értelme van, az időre, szeretetre, együttlétre.
Az emlékek sokszor árnyékot vetnek jelenünkre, ám ha kibékülünk vele, nem tépi szét napjainkat. Nem szükséges minden szócsatát, vitát megnyernünk, elegendő önmagunkhoz hűnek maradni. Nem kell mások életét mérlegre tennünk, hiszen sosem láthatjuk, mit hordoznak szívükben. S ha egy kapcsolat csak titokban élhető meg, akkor bizony nem méltó a szívünkhöz, el kell engedni azt.
Az élet olyan, mint a drága kristály, törékeny. Egyetlen szempillantás alatt minden megváltozhat, de ne féljünk, a gondviselés velünk van, sosem néz félre, és jól bírja dühünket, kétségeinket, szavakba nem önthető teherjeinket is. Mi pedig tanuljuk meg, hogy a mély lélegzet olykor felér az imádsággal, a nyugalom pedig maga az áldással, ami nem pusztít el, az megerősít bennünket, és mindig emlékeztet arra, hogy sohasem késő boldognak lenni. A boldogság kulcsa nem más kezében van, hanem a szívünkben, és a lelkünkben.
Ne várjunk az ünnepnapokra, hogy meggyújthassuk a gyertyát, hogy elővesszük a vasalt terítőt, hogy felöltjük a legszebb ruhát. Mindennap legyen ünnep, a mai nap is ünnep. Igen a mai nap is különleges. S ha valamit mégis igazán nagyon szeretnénk, ne elégedjünk meg a „nem” válasszal, mert az élet maga a vágyódás beteljesülése, és az álmok is általában valóra válnak.
Az idő minden sebet begyógyít, ha türelmesek vagyunk, a jó és rossz egyaránt elmúlik, valami mindig új színt fest a mindennapok vásznára, és a sokszínű világára. Ne vegyük magunkat túl komolyan, hiszen más sem teszi azt, inkább higgyünk a csodákban, mert ott rejtőznek a mindennapjainkban. Ott vannak a reggeli napfényben, egy gyermek kacajában, a szél gyengéd érintésében.
A megöregedés nem büntetés, hanem ajándék. Jobb megélni a vénülést, mint ifjan búcsút inteni a világnak. A gyermeknek csak egy gyermekkora van, ezért tegyük azt teljessé, hogy emlékében a szeretet legyen a legmélyebb gyökér, amíg csak él, mert végül is az életben semmi más nem számít, csak az, hogy szerethetünk, szerettünk.
Ha mindenki egy nagy zsákba rakná gondjait, és abban meglátná a mások terheit, alighanem visszavennék a sajátunkat. Az irigység hiábavaló, időrabló és idegőrlő, mert sokkal többet ér elfogadni és megbecsülni azt, amink van. Tudom, hogy az élet nem mindig masnival átkötött díszes, drága csomag, de attól még mindig ajándék. Az ajándék lényege nem a csomagolás, hanem a tartalom. Életünkben a legszebb része, a legtisztább fénye, még hátravan. Addig pedig egyetlen szempont vezessen bennünket: mindig vállaszd az életet.
Tamás István -2011-
