Fotó:Tamás István
Vannak népek, amelyeknek szabadsága magától értetődő. A magyar nem ilyen. Nekünk mindenért harcolnunk kellett, és gyakran nem fegyverrel, hanem nyelvvel, emlékezettel, önazonossággal.
Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján magyar családok százai döntöttek nap, mint nap úgy, hogy anyanyelvükhöz, kultúrájukhoz, nemzeti öntudatukhoz ragaszkodnak, akkor is, ha ez nemhogy nem volt könnyű, de olykor egyenesen hátrányt, üldöztetést hozott. Ők azok, akik nem csupán hagyományként hordozzák a magyarságot, hanem mindennapi vállalásként. Számukra magyarnak lenni nem adottság, hanem döntés, sokszor bátor, néha fájdalmas, mégis emelkedett.
Trianon nem sebhely, hanem nyílt seb. A történelem által ránk mért szétszakítottság nemcsak a térképeken látszik, hanem minden olyan családban, ahol a határ két oldalán élnek rokonaink, testvéreink. Az igazságtalan határok nem csupán földet vettek el, hanem otthonokat, iskolákat, templomokat, temetőket. Mégis, a magyar szó nem halkult el, mert akik kint rekedtek az ország határain túl, azok nem lettek külföldiek, ők magyarok maradtak, a szó legtisztább értelmében.
Sokan hiszik, hogy az igazság már csak a történelemkönyvekben keresendő, de a magyar emlékezet él. Mi tudjuk, hogy tanáraink nem szándékosan, de félrevezettek minket, tanulmányaink során. Egykor a titkos paktumok döntöttek nemzetünk sorsáról, papírok, amelyeket ma is féltve őriznek, nehogy nyilvánosságra kerüljenek. Eljön majd az idő, amikor ezek a sötét alkuk napvilágra kerülnek, és akkor talán a világ is megérti, amit kérünk, az nem bosszú, nem hódítás, hanem méltóság. Jogunk van a saját földünkhöz, múltunkhoz, jövőnkhöz.
A szuverenitás nem elvont eszme, hanem létfeltétel. A magyarság megmaradásának záloga, hogy szabadon dönthet saját sorsáról, határon innen és túl. Nem gyűlöletből, hanem szeretetből, mert nem a gyűlölködés emel nemzetet, hanem az összetartozás hite. A cél nemcsak az új határok húzása, hanem a szívek egyesítése. A nemzet, amely közösség akar lenni, nem válhat megosztottá.
Becsüljük meg minden magyar testvérünket, akit a történelem elszakított az anyaországtól, de a nemzetéhez való hűségben megmaradt. Mert ők a bizonyítékai annak, hogy a magyar nemzet nem politikai csűrés-csavarás, hanem élő közösség, a kultúrában, lélekben, hitünkben.
A jövő kérdése nem az, hogy milyen határok húzódnak a térképen, hanem hogy mi merünk-e egymásra testvérként tekinteni, akár Pozsonyban, Csíkszeredában, Zentán vagy Beregszászon. A válasz csak rajtunk múlik.
Legyünk egységes nemzet, szeretetben, békében, egymásért, mert ez nemcsak nekünk fontos, hanem azoknak is, akik utánunk jönnek. Majd, ha egyszer a történelem újra kérdez, mi majd azt feleljük: Magyarnak lenni a mi döntésünk volt, és mi igent mondtunk rá:
„Miénk ez az ország, múltja és jelene, neked teremtette a magyarok istene!”
Tamás István
