Fotó:Tamás István
Egy meleg nyári estén, mikor már a nap is alacsonyan járt, megálltam a város egyik csendesebb utcájában. Épp leparkoltam az autómmal, amikor észrevettem, hogy közvetlen mellettem egy fényűző, fekete luxusautó állt meg. A motor halk dorombolása alig hallatszott, de ami igazán megragadta a figyelmemet, az nem a kocsi volt, hanem az, aki benne ült.
A nő… A nő maga volt a szépség. Aranylánc csillant a nyakában, finoman formált csuklóján egy drága óra csillogott, és a selymes hajába belekapott a langyos esti szellő, ahogy az autó ablakát lehúzta, és amikor rápillantottam, visszamosolygott. Egy biztató, kedves mosollyal, amiben volt valami játékos, valami sejtelmes. Udvariasan bólintottam, majd kissé bátortalanul megjegyeztem:
– Milyen csinos ma este…
A nő mosolyogva fogadta a bókot, és egy pillanat múlva kiszállt a kocsiból. Mintha régóta ismertük volna egymást, úgy kezdtünk el beszélgetni. Könnyedén, természetesen. A szavak csak úgy áramlottak közöttünk, és hamar érezhetővé vált, hogy valami különleges dolog történik. Valami, amit nehéz megmagyarázni, mintha egy régi ismeretség folytatódott volna, egy másik életből.
– Ha van kedved… kövess – mondta, és visszaült az autójába.
Gondolkodás nélkül indultam utána. A város szélén egy zárt lakóparkhoz érkeztünk. Az őr intett, a sorompó felemelkedett, mintha csak ránk vártak volna. A park tele volt virágzó fákkal, zöld gyep, csobogó kis szökőkút, minden a nyugalmat és eleganciát sugallta.
A nő egy modern, de mégis otthonos hatású villánál állt meg. Intett, hogy menjek utána. Habozás nélkül követtem, nem csak a szépsége vonzott magával, hanem a rejtély is, amit maga köré vont.
Az ajtó egy kártyával nyílt, és amikor beléptünk, szinte megszédültem a látványtól. Tágas nappali, márvány, üveg és fa tökéletes harmóniában, finom illatok a levegőben.
– Egy wiskit? – kérdezte, és töltött is nekem egy pohárral. – Nyugodtan megihatod. Ma éjjel nem kell sehova menned. Veled szeretném tölteni az estét…
Rám nézett, mélyen, hosszan. A szemei beszéltek. Egy pillanat múlva már fogta a kezem, és a szoba közepén álló hatalmas, hófehér ágy felé vezetett. Átölelt. Előbb csak óvatosan, aztán egyre szenvedélyesebben. Egyre forróbban. Csókolóztunk, hosszú ideig. Az idő megállt. Nem számított már semmi – semmi más, csak ő, és az, amit egymásban megtaláltunk. Az este végtelennek tűnt, a suttogások, az érintések világa.
Aztán reggel…
Halkan rezdült meg a telefonom az éjjeliszekrényen. Pislogva néztem körbe. A nő sehol. Az aranylánc sehol. Az illat is eltűnt. A villa falai helyett a jól ismert hálószobám ölelt körül.
Az ágy túl kicsi volt ehhez az álomhoz. Én, ahogy ott ültem az ágy szélén, csak ennyit tudtam mondani: Uramisten, de szép álom volt…..
