Fotó – grafika:Tamás István
A bányászat évszázadokon át nemcsak kenyeret adott, de méltóságot is. A mélyművelésű szénbányászat bezárása nem csupán gazdasági, hanem társadalmi, erkölcsi veszteség is volt. Egy egész világ múlt ki vele, csendben, porosan, a felszín alatt.
Kevés olyan ágazat volt Magyarországon, amely ennyire önfenntartóan működött volna. A bányászat mindig több bevételt termelt, mint amennyit az állam valaha is visszaforgatott a működtetésébe. A bányák, még válságos időkben is, tisztességgel fizették az adókat, járulékokat, miközben több tízezer embernek adtak munkát.
Címer kép: Tamás István
A szénbányászat nemcsak munkát, hanem életet is adott. A bányásztelepülések életszínvonala kiemelkedett a környezetükből. Kultúrházak, színháztermek, mozik, könyvtárak, sportpályák, klubhelyiségek és jól felszerelt iskolák tanúskodtak arról, hogy a föld alatt megkeresett kenyér nemcsak verejtékes volt, hanem megtartó erejű is. A közösség itt nem szlogen volt, hanem igaz valóság. A bányászok tudták, hogy az országért és egymásért is dolgoznak, mert lent a föld alatt mindenki élete egymás kezében volt.
Ma mindez a múlttal együtt romokban hever. Egykori bányászlakótelepeket önkényesen elfoglalt, a munkát hírből sem ismerő lakók lakják. A parkok pihenőpadjait ellopták, a virágágyásokat elgazosította a közöny, aki ma visszalátogat, nem nosztalgiát, hanem fájdalmat visz haza, és vigyen magával egycsomag papír zsebkendőt is, mert sírás nélkül nem lehet végig járni a régi utcákat.
A nyugati nyomás, a környezetvédelemre hivatkozó gazdaságpolitika sikerrel tette le a csákányt a magyar kézből, de valóban ez volt a cél? És megérte? Mert amit bezártak, az nemcsak egy iparág volt. Eltemették vele a vájárok tudását, a bányamérnökök felhalmozott tapasztalatát, a tervezőirodákat, a szakmai utánpótlást, sőt, egy országos szintű gazdasági és társadalmi rendszert. Eltűnt a képzés, a beszállítói háttér, a szerszámgyártás, a technológiai fejlesztés, mindaz, ami hazai alapokon nyugodott, és nem függött külföldi multinacionális érdekektől.
Fotó:Tamás István
A legnagyobb veszteség mégsem mérhető forintban. A legnagyobb veszteség az, hogy egy közösséget vesztettünk el. Egy olyan értékrendet, amelyben a munka becsület volt, nem kényszer. Ahol a kétkezi ember nem könyörgött, hanem megélhetett. Ahol nem kellett reggel szégyenkezve a gyerek szemébe nézni, mert nem volt hová indulni dolgozni.
Lehet vitatkozni a szén jövőjéről, lehet környezetvédelmi érveket felhozni, de visszanézni is kell, mert a múlt nélkül a jövő csak illúzió és amit a magyar szénbányászat adott, azt nem pótolta semmilyen segély, semmilyen program, semmilyen jól hangzó stratégia. Ami pedig most maradt utána, az nem ipari örökség, hanem Európa által ránk erőltettet, morális romhalmaz.
A csille elcsendesült, de a bányász szava még visszhangzik a földalól.
– Mi nem kegyelemkenyéren éltünk. Mi értéket termeltünk, és már alig vannak, akik ránk emlékeznek.
Jó szerencsét!
Tamás István
