Kép: Tamás István
Ott, ahol a Sajó folyó tükröt mutat a fellegeknek, s a szél búzavirágos réteken sétál keresztül, valaha egy aprócska molnárház állt a víz partján. Fehérre meszelt falai mögött egy dolgos ember és gyönyörű felesége éltek, a molnár és Ilona, akit a környék apraja-nagyja, csak az angyalok leányának hívott. Nem volt asszony messze földön, ki olyan szelíd szemmel nézett volna a világra, vagy aki olyan tiszta szívvel fordult volna a bajban lévők felé.
A molnár reggeltől estig dolgozott. A vízimalom kerekei ritmusra zúgtak, s a friss őrlés illata betöltötte a völgyet. Ilona közben a kertet gondozta, segítette a szomszédokat, gyógyteát főzött, ha valaki lázasan kopogtatott, és mindig akadt egy jó szava, akárkinek is volt bánata.
Ám egy tavaszi reggel, amikor még harmat ült a fűszálakon, Ilona nem kelt fel többé. Arca elsápadt, ajka reszketett, s szeméből az élet szelíd fénye kihunyni látszott. Orvost hívtak, gyógyító füveket hoztak, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. A molnár csak ült az ágya szélén, kezét fogta, s némán imádkozott. Az egész falu reszketve várta a napokat, mintha egy szálfa dőlt volna ki az erdőből, s árnyék borult volna a vidékre.
Egyik éjjel, mikor az ablakon a hold ezüstje sétált végig, Ilona látomást látott. A szoba csendjébe hangtalanul érkezett egy angyal. Nem szólt hangosan, mégis minden szava visszhangzott Ilona fülében.
– Ne félj, gyermekem, mondta az angyal. az ég meghallgatta könyörgésed. Az Aszó hegy tövében áll egy régi szikla, hívd az embereket, emeljétek fel. Alatta ott rejlik a forrás, mely megtisztít, meggyógyít, visszahoz az élők közé.
Reggel, bár gyenge volt, Ilona elmesélte álmát férjének. A molnár nem habozott, házról házra járva hírt vitt az álomról. Jött is a falu, ki láncot hozott, ki lovat, ki csak a kezét, hitét és erejét. Mindenki ott volt: öregek, gyermekek, férfiak és asszonyok. Az Aszó alatt ott állt a szikla, némán, makacsul.
A lovak megfeszültek, az izzadt tenyerek ráfonódtak a kötelekre, de percekig nem mozdult a szikla. A remény halványulni kezdett, míg egyszer csak reccsent valami. A szikla megroppant, és alóla friss, kristálytiszta víz tört elő, olyan ártatlan és tiszta, mint maga Ilona lelke.
Korsóba mertek a vízből, s vitték haza futva. Ilona kortyolt belőle, s másnap reggel már suttogott. Harmadnapra nevetett. Egy héten belül pedig már újra a kertben állt, gyógyfüvet szedett és mosolygott.
Azóta a forrást Ilona-forrásnak hívják. A hegyoldalból most is buzog a víz, halkan csörgedez, mintha az angyal szavát zümmögné tovább az örökkévalóságnak. Aki arra jár, és megáll egy pillanatra, hallhatja, nem hangosan, csak úgy, ahogy a hit beszél: csendesen, de mindörökké.
A Sajó – völgy népe azóta tudja, hogy a szeretet és az összefogás nemcsak életet menthet, de forrást gyógyít, új erőre fakaszt, hitet ébreszt, s örök legendát ír.
-1973-
Tamás István
