Magyar hangja Viczián Ottó
Van az a pillanat, amikor még fel sem nézek a képernyőről, és már tudom, pedig nem látom az arcot, nem is kell, csupán elég egy mondat, egy hangsúly, egy fél lélegzetvétel. Igen, Ő Viczián Ottó. Ilyenkor ösztönösen mindent abbahagyok, mert ha ő megszólal, tudom, arra érdemes odafigyelni.
A hangja számomra nem egyszerűen szép, vagy karakteres, inkább olyan veleszületett, magabiztos. Olyan, mint egy megbízható kézfogás, vagy egy baráti ölelés. A színpadon sem akarja elvinni a jelenetet, nem akar túlmutatni a szerepén, de mégis ő ad színésztársaival tartást az előadásnak. Egy ország tanulta meg így felismerni, nemcsak az arca alapján, hanem hangjáról, holott színpadi alakításai is csodálatosak. Ő egy különleges orgánummal bíró színművész, amit kevés színész mondhat el magáról.
A szinkron világa egy kifinomult rendezői, színészi és hangmérnöki láthatatlan munka. Nincs taps, nincs reflektor, csak egy mikrofon és a felelősség, hogy az idegen arcokon keresztül is a valóságot mondjad. Viczián Ottó ebben a térben is maximálisan otthon van. Nem rájátszik a szerepére, nem tolja túl az érzelmet, inkább alájuk, vagy rá dolgozik, mert megérti őket, és ettől lesz még emberibb az előadása.
Szerepeiben, amikor megszólal, nem hallok színészt, egy embert hallok, egy gondolatot, a természetességet érzem. Olyan hangot, amely nem fél a csöndtől, nem kapkod a poén után, nem siet annak a hatásért. Profin hagyni meri a mondat végét lecsengeni, és ebben a lecsengésben van valami mélyen emberi.
Talán ezért jó ennyire a színházban is, mert ott sincs másképp. Nem a látványos jelenlétre törekszik, nem a nagy gesztusokra, inkább a fegyelmezettsége az, ami a közönségfelé irányul. Az az érzésem vele kapcsolatban, hogy nemcsak szerepeket játszik, hanem felelősséget vállal minden kimondott szóért, és ez a fajta komolyság ma ritka kincs. Emlékszem gimnazista éveire, amikor szavalt, már ekkor ott volt minden mondatában, a színművész.
Számomra és sokunknak a hangja már akkor sokatmondó volt. Az a hang, amely természetfilmeket tesz élvezhetőbbé, drámákat emel a magasba, és egy-egy hétköznapi estén képes kizökkenteni az unalmas mindennapokból. Jó hatással van az emberekre, amikor megszólal a tévében, a rádióban, egy narrációban vagy egy filmben, egyszerűen más, és jobb lesz a közérzetünk. Így látszólag nem nagydolog, de valahogy mégiscsak jobb. Egy ország kapja fel a fejét, ha meghallja a hangját, mert ez a hang nem kér figyelmet, ez a hang már kiérdemli a figyelmet.
Magyar hangja Viczián Ottó!
Igen, egy hang, amely mögött mindig egy jó gondolat van. Hang, amely nem akar több lenni, mint ami, de azt makacs következetességgel végig viszi, és amikor elhallgat, a mondat, a szó még sokáig bennem marad.
Talán ez a legnagyobb dicséret, nem az, hogy felismerem a hangját, vagy őt magát a színpadon, hanem az, hogy hiányozna, ha nem látnám a színpadon és nem hallhatnám a hangját.
„1996-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Madách Színházhoz szerződött, tíz év után megvált a társulattól. Az Új Színház művészeti vezetője és színművésze. Bár színpadi színész, mégis hangja tetté ismertté, számtalan film és sorozat fő és főbb szereplőjének adta a hangját, többek között ő Adrien Brody (A zongorista) és Brendan Fraser magyar szinkronja.”
Díjai: Jászai Mari-díj (2011) Mensáros László-díj (2006)Kabos Gyula-díj (2009) Szinkronikum Közönségdíj (2017) Tintásüveg-díj (2019
Tamás István
