Egyszer volt, hol nem volt, valahol Gömör kapujában, volt egyszer egy kisvároska, ahol a tél mindig sokáig időzött. A hó ropogott a csizmák alatt, a kéményekből vastag füst szállt fel, és az emberek már nagyon várták, hogy végre megérkezzen a vidámság, a móka ideje, a gyerekek által is közkedvelt, farsang.
A farsang hírnöke minden évben a farsangi fánk volt. Az asszonyok, azt beszélték róla, hogy a fánk nem is egy, egyszerű sütemény, hanem valami csodás varázslat. Kerek volt, mint a nap, aranyszínű, mint a telihold, és közepén az a világos gyűrű azt jelezte, hogy a tél zord, hatalma hamarosan megszűnik.
Bizony, amikor eljött a farsang ideje, a kisvárosban megpezsdült az élet. A kemencékben sercegett a zsír, az olaj, a nagymamák a régi receptek szerint dagasztották a tésztát, miközben egyfolytában, a régi szép időkről meséltek:
– Régen, gyerekek, a farsang volt az utolsó nagy vigasság a böjt előtt. Ilyenkor sokat ettek, sokat nevettek az emberek, hogy legyen miből erőt meríteni a csendesebb böjti időkre.
A fánk illata bejárta az utcákat, és ahogy sütötték, mintha minden darabba belekerült volna egy csipetnyi jókedv. A régi öregek, azt tartották, minél szebb gyűrűje van a fánknak, annál szerencsésebb lesz az újesztendő.
Este aztán elkezdődtek a farsangi mulatságok. Maskarákba, álarcokba öltözött emberek táncoltak a vidám zenére. Volt ott medve, ördög, menyasszony és vőlegény, még az öregek is kacagva táncoltak a körben. A jelmezek nemcsak tréfából készültek. Nagyszüleim elmondása szerint, Ők mindig is, úgy hitték, hogy a zajos mulatozással és az ijesztő maszkokkal el lehet kergetni a telet és a rossz szellemeket.
A gyerekek kereplővel, csörgőkkel járták a kisvárost, a legények tréfás próbák elé állították a lányokat, és mindenki tudta, ilyenkor szabad nevetni, bolondozni, mert a farsang erről szól.
Amikor végül elfogyott az utolsó fánk is, és a mulatság elcsendesedett, a tél már nem tűnt olyan hidegnek, keménynek, az emberek vidáman, mosolyogva tértek haza, szívükben melegséggel, mert tudták, hogy a régi hagyományok összekötik őket, és minden farsang emlékezteti őket arra, hogy a sötétség után mindig jön a fény, a világosság. A tél után pedig jön a tavasz.
Így lett a farsangi fánk nemcsak egy finom édesség, étek, hanem a jövő ígérete, és a hideg tél, elűzője is.
Tamás István – 2004 –
