Volt egyszer egy férfi, aki sokáig azt hitte, hogy ismeri a nőket. Azt gondolta, tudja, mi tetszik neki a nőkben. A mosolyuk, a tekintetük, a finom mozdulatuk, esetleg a halk szavuk. Az idő, ahogy telt, rájött, hogy a nő is kiismerhető, sőt, érezhető, mint a szél, amely hol simogat, hol viharba sodor, és mire felfognád, honnan jött, már rég benned él.
A NŐ maga az élet lüktetése. Ő az, aki fényt gyújt a mindennapokban, aki mosollyal oldja meg a gondokat, és aki néha egyetlen pillantással többet ad, mintha beszélne hozzád. Ő az, aki ragyog, mert a férfi szemében tükröződik, de ragyog önmagáért is, mert benne ott van a teremtés ereje, az érzések mélysége, és a lélek tüzének szelíd, vagy éppen a perzselő lángja. Egyik nap a férfi megállt a kisváros főterén. Emberek siettek el mellette, fiatalok, idősek, elegánsak, egyszerűek. Megfigyelte a nőket. Volt, aki nevetett, volt, aki szomorú volt, és
akadt, aki éppen egy csokorvirágot tartott a kezében, és ahogy nézte őket, megértette, hogy nincs szebb nő. Mindegyik másért szép, másért különleges. Az egyik tekintetében ott a nőies báj, a másikban a bölcsesség fénye, a harmadikban a szenvedély és a törődés tüze.
A szépség nem az arcban, nem alakban, és nem a ruhában lakozik. A szépség ott van a mozdulatban, ahogy valaki a haját igazítja, de ott van a nevetésében, amely tiszta, mint a tóvíztükre, és ott van a tekintetében, amikor a nő meglátja azt, akit szeret. Van, aki mellett elmegyünk, mert nem kirívó a külseje, pedig lehet, hogy benne rejlik az a csendes erő, az a tiszta jóság, amely egy egész életet boldoggá tehetne.
A férfi ekkor rájött, hogy a nő nem pusztán fény a földön, hanem forrás is. Táplálja az éltet, gyermekeket szül és inspirálja a férfit, maga az életre. Ő az, aki szívből ad, és ha kell, lángra lobbantja a világot. Teljesen mindegy, hogy vékony vagy molett, szelíd vagy vad, kacagó vagy hallgatag, mindegyik nő egy csoda.
Nincs csúnya nő, csak olyan, akit még nem ismerünk igazán, mert a valódi szépséget nem a szemünk, hanem a lelkünk és a szívünk ismeri fel.
A férfi, mikor este hazatért, a tükörbe nézve halkan csak ennyit mondott magának.
-Nők nélkül semmit sem érne az élet. Ők adják meg a világnak a közöslét szépségét, a jókedvet, a lelkünkben a dallamot, és a szívünk csodás dobbanását.
Aztán becsukta a szemét, és látta maga előtt mindazokat a nőket, akik nyomot hagytak benne. Látta az anyát, a szeretőt, a társat, a barátot, és az ismeretlent. Mind más volt, mind különböző, és mégis mindegyikükben ott volt az élet tükre, és mindegyik a magaszépségével nézett vissza rá
