Miért pont Rákosi képét tettem ki?
Az a baj, hogy a politikusok, emberek millióival utáltatják meg egymást.
A modern társadalmak egyik legaggasztóbb jelensége, hogy a politikai szembenállás túlnő a viták szintjén, és a hétköznapi emberek közé is mély megosztottságot ültet. Az a baj, hogy a politikusok, emberek millióival utáltatják meg egymást, nem csupán nézetkülönbségek okán, hanem tudatos stratégia részeként, saját hatalmuk megerősítése érdekében. Ez a folyamat nemcsak a közélet minőségét rombolja, hanem az emberi kapcsolatok mélységét is erősen mérgezi.
Minél jobban utáljuk egymást, annál könnyebb irányítani bennünket.
A politikai kommunikáció egyre inkább az érzelmekre épít: haragra, félelemre és bizalmatlanságra, ahelyett, hogy a közös ügyekről, közös célokról szólnának, a politikusok gyakran egymás lejáratására törekednek. Ezzel nem csupán ellenfeleiket, hanem azok szavazóit is ellenségként állítják be. A választópolgárok így nemcsak más nézeteket, hanem magukat a másként gondolkodó embereket is fenyegetésként érzékelik.
A történelemben számos példa akad arra, hogy a politikai megosztás eszközzé válik. Elég a 20. század diktatúráira gondolni: a náci Németországban vagy a sztálini Szovjetunióban a hatalom legfőbb eszköze az „ellenségképzés” volt. Ezekben a rendszerekben a hatalom célja nem a társadalom egyesítése, hanem a félelemkeltésen keresztül történő irányítás volt. Aki mást gondolt, gyanússá vált, aki hallgatott, sokszor szintén.
A hatalom érdeke: félelem, harag, megosztás.
Egy a példák közül: az Egyesült Államok politikája is figyelemre méltó. Az elmúlt években Donald Trump elnöksége alatt a politikai táborok közti szakadék drámaian mélyült. A 2020-as választások utáni események – például a Capitolium ostroma, világosan mutatták, hogy az uszító gyűlöletkeltés képes átlépni a demokratikus kereteket, és erőszakba torkollhat. Az internet és a közösségi média, különösen az algoritmusok révén, pedig még inkább buborékokba zárja az embereket, ahol csak a saját nézeteiket megerősítő tartalmakkal találkoznak.
Nem az a baj, hogy nem értünk egyet, hanem az, hogy elfelejtünk embernek maradni,
A politikai megosztottság ilyenkor már nem jelentéktelen vitákban, hanem indulatokban, dühös kommentekben és családi asztalnál a dühös beszélgetésekben jelenik meg. Egyesek már nem is az alapján választanak pártot vagy politikust, hogy mit képvisel, hanem hogy kit gyűlölnek jobban. Ez a hozzáállás mérgező, és hosszú távon aláássa a társadalmi bizalmat, amely nélkül semmilyen közösség nem működhet jól.
Minél jobban utáljuk egymást, annál könnyebb irányítani bennünket.
Irodalmi példát is tudok mondani e jelenség kritikájára. Orwell Állatfarm című szatírája épp arról szól, hogyan manipulálja a hatalom a közösséget: a szereplők nem veszik észre, hogy saját sorsukról már rég nem ők döntenek és ellenségeik nem azok, akikről azt hiszik. A hatalom egyszerű jelszavakat használ, és szembe állítja az embereket egymással, hogy közben zavartalanul gyakorolja az uralmat, így volt ez a Rákosi korszakban is.
Súlyos felelőssége van ebben a médiának is, amely gyakran nem a kiegyensúlyozott tájékoztatást, hanem a kattintásokat és szenzációt helyezi előtérbe. A politikai oldalakhoz kötődő médiumok hozzájárulnak ahhoz, hogy a másként gondolkodókat nem vitapartnerekként, hanem „ellenségként” kezeljük. Így a társadalmi törésvonalak mélyülnek, a párbeszéd lehetősége pedig eltűnik a közéletből.
Sok politikus már beszélni sem tud, hanem egyszerűen ordít, pedig nem mindig a leghangosabb embernek van igaza.
Mégis, van remény. A megosztottsággal szemben állhat az egyéni felelősség: az emberek dönthetnek úgy, hogy nem vesznek részt a gyűlöletkeltésben, hanem a másik embert keresik meg a másik vélemény mögött. Ahogy Albert Camus írta A pestis című regényében: „az emberben több dolog van, amit csodálni lehet, mint amit megvetni.” A valódi közösség ott kezdődik, ahol az emberek nem címkézik, hülyézik egymást, hanem meghallgatják. A politikai különbségek természetesek, de az egymás iránti tisztelet megőrzése nemcsak lehetséges, hanem szükséges is.
Végsősoron nem a politikusok tesznek erőssé egy országot, hanem az emberek közötti kötelékek. Ha ezeket tudatosan ápoljuk, nem leszünk eszközök mások játszmáiban és talán egyszer majd a politika is kénytelen lesz követni a példát.
Tamás István
