Madarak daloltak a fák tetején fenn,
a hajnal már pislog a Sajó – völgyben.
Putnokon, egy csodás festői tájon,
egy pásztor ébredt, kopott szalmazsákon.
Félpőrén kelt, mint a falu bolondja,
szeméből az álmot a kútvize kimosta.
Szakálla kócos volt, összeálló csutak,
ráfért volna valami finomabb illat.
Mint bakkecske, ami vén, s komor,
saját ebe ugatta, a vén komondor.
Feleségét soha nem csókkal illette,
cselédnek tartotta, sohasem szerette.
-Hozd majd az ebédet, Te asszonyállat!
A kopaszhegyre viszem ma ki, a nyájat!
-Ha elkésel, a Hold sarlóján végzed,
szórta átkát, szitkát, mint valami vétket.
Kürt harsant, a karikásostor csattogott,
a jószág mind egy nyájba sorakozott.
A falunépe fáradtan, álmosan ébredt,
a sok tehén, s a birka a legelőn béget.
Az asszony áldott, szorgos lélek,
vizet húz a kútból, főzni az ebédhez.
A kondér alján füstölög már a zsír,
a hagyma szagától, az asszony szeme sír.
Vesszőkosarával elindul csendben,
tűzrevalót szedni az erdő szélében.
Ott szóval tartja a kelekótya szomszéd,
de ő már sietne, mert odaég az ebéd.
Otthon a lencsének már gőzölög a habja,
a legyek előjönnek, a kellemetlen szagra.
Kendőt kötött maga elé, vitte a kész tálat,
s indult, hogy utolérje, az urát, s a nyájat.
A kopaszhegyre tartott, lassan ballagva,
meg, megállt, a gombáért újra lehajolva.
S a nap már régen az égen delelőre járt,
pásztor az állataival ordított, kiabált.
Tajtékzott a vénség: – az asszony hova lett?
Elindult megkeresni a kopaszhegyen fent.
Szegényfeje, önfeledten friss gombát szedett,
nem sejthette, hogy a gonosz ura, eléje ment.
Zörrent a cserjés, egy farkas állt elé,
-Ó, szakállas farkas, az ördög bújjon beléd!
Tépte az asszonyt őrült nagy erővel,
mint egykoron otthon, ezernyi dühével,
Futott az asszony menekült előle,
szíve kalapált, ahogy felért a tetőre.
S a hegytetőn ott látta az urát újra,
a rusnya férfit, az árnyékba bújva.
Lihegve mondta el, hogy mi történt,
hogyan tépte meg a farkas kötényét.
Az ura gúnyosan mondta: ez a Te dolgod.
Időben hozd nekem máskor a moslékot.
Falatozott mohón, nagyokat böfögve,
csámcsogva a lencsét ette, csak ette.
Majd így szólt: – most az öledbe dőlök,
ha megzavarnának, esküszöm rá, ölök.
Szuszogott, horkolt, megszűnt a világ,
az asszony csak leste, nézte gonosz urát.
Rettegve figyelte, ahogy alszik ott,
rútarcán a Napfény mérgesen ragyogott.
Majd meglátta a gonosz szájában a cérnát,
amit a kötényéből kiharapott déltájt.
S kezébe vette a pásztor görbebicskáját,
s egy mozdulattal megsebezte nyakát.
A vér, mint forrás vize testén végig szaladt,
a gonosz csak hörgött, nem talált szavakat.
Talpra ugrott, de csak egyetlen pillanatra,
s úgy esett vissza, mint telezsák volna.
Nem szólt már semmit, az asszony csak nézte
az isten akarta így, nem kár már érte.
Isten volt az, suttogta gyengéden halkan,
de az ördög formálta farkassá, ezernyi haraggal.
-Te semmit sem szerettél, se Istent, se embert,
eljött a Te időd, a jóisten most megvert.
Végre most már vége, végre, ez lett a végzet,
-Te voltál a szakállas farkas, Te voltál tényleg.
Majd hordta a követ, egyre csak rakta,
rakta a sok követ, mindig magasabbra.
Amikor már a sok kő teljesen elfedte,
a teheneket, birkákat mind hazaterelte.
A faluban kérdezték, az ember hol lehet?
Az asszony hallkan magában nevetett.
Majd télen, egy nagyon hosszú estén,
kukoricát morzsolva elmondta történetét.
Azóta fenn a kopaszhegy magasló ormán,
áll egy rakás kőhalom, sok kőből formált.
Ha arra jársz, tegyél rá te is egy nagykövet,
hogy vissza ne térjen soha, a szakállas rettenet!
