Képek:Tamás István
Június 4. a magyar történelem egyik legfájóbb emléknapja. 1920-ban ezen a napon írták alá a trianoni békeszerződést, amely nemcsak területet, hanem közösségeket, sorsokat, családokat szakított szét. A történelmi Magyarország térképe drámaian megváltozott, az ország területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét elveszítette. A határok mesterséges újra rajzolása azonban nem tudta és nem is tudhatta szétválasztani azt, ami ezer éven át összekötött bennünket: a közös nyelvet, kultúrát, hagyományokat, történelmi tapasztalatokat, és mindenekelőtt a magyar öntudatot.
Trianon nemcsak veszteség, hanem tanúság is
A trianoni döntés nem csupán földrajzi, hanem lelkitörést is okozott a magyarság életében. Az elcsatolt területeken élő magyar közösségek hirtelen idegen országok állampolgárai lettek, saját akaratuk ellenére. A mindennapjaikat új törvények, új nyelvek, új hatalmak határozták meg, miközben megpróbáltak ragaszkodni ahhoz, ami az övék: nyelvükhöz, szokásaikhoz, ünnepeikhez, a magyar szóhoz, amely immár nem hivatalos, hanem oly sokszor üldözött lett.
A 20. század vérzivataros évtizedei során, kisebbségi létben, diktatúrák árnyékában, mégsem tűnt el a magyar szó, a magyar dal, a magyar ima. Ellenkezőleg: a nemzeti összetartozás érzése, mint a sziklafalba kapaszkodó gyökér, megerősödött, túlélte az idegen hatalmak nyomását, a kollektív jogfosztásokat, kitelepítéseket, asszimilációs kísérleteket.
A nemzeti összetartozás eszméje: közös hitvallás a 21. században is
2010-ben a Magyar Országgyűlés úgy határozott, hogy június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja lesz. Ez a döntés túlmutat a gyászon, túlmutat a múlt sebein, de ezek a sebek a mai napig fájdalmasak. A közös emlékezés helyett inkább a közös jövő alakításának napja lett. Nem a veszteségeinket, hanem a közös értékeinket tesszük középpontba. Mert a határok bár változhatnak, a nemzeti összetartozás nem földrajzi koordinátákhoz kötött. Aki magyarul gondolkodik, érez, álmodik, énekel vagy imádkozik, az az ember, a magyar nemzet része, akár Kolozsváron, Révkomáromban, Szabadkán, Beregszászon, akár Budapesten vagy Torontóban él.
Az összetartozás nem egy jelszó, hanem élő kapcsolat. Iskolák testvérkapcsolatai, közös kulturális rendezvények, hagyományőrző csoportok, ifjúsági táborok, közös ünnepek és közös gyásznapok, mind-mind ennek az eleven kapocsnak a megnyilvánulásai. A magyar kultúra, irodalom, népművészet és zene, adják ma is a hidat, amely összeköt a határokon túl élő honfitársainkkal. Napjainkban egyre fontosabbá válik, hogy ezt a hidat ne csak megtartsuk, hanem tudatosan építsük is tovább, minden generáció számára.
Küldetés és felelősség
A 105 évvel ezelőtti események emléke ma már nem pusztán történelmi tananyag, hanem közös felelősség is. A mai fiatalok már nem emlékezhetnek személyesen Trianonra, de annál inkább részesei lehetnek a nemzeti egység megélésének. A digitális világ határok nélküli kapcsolódásai új lehetőséget nyitnak a határokon átívelő magyar közösségi élet számára is. Online olvasókörök, közös tanulmányi projektek, pályázatok, videós találkozók, közös kulturális alkotások formájában a jövő nemzedéke, részese lehet a nemzeti összetartozás megőrzésének és továbbadásának.
De mindez nem valósulhat meg pusztán intézmények vagy politikai szándékok mentén. A valódi összetartozás a mindennapi gesztusokban él: abban, ha odafigyelünk egymásra, ha támogatjuk a külhoni magyar közösségek küzdelmeit, ha tudatosan választunk magyar zenét, irodalmat, ha közösen emlékezünk és ünneplünk. A nemzet nem statisztikai egység, hanem lelki közösség és ennek a közösségnek minden tagja számít.
Június 4. nem csak egy dátum a naptárban: Jelképe annak, hogy lehet veszíteni úgy, hogy közben mégis győzünk. Mert Trianon nem tudta elvenni a lelkünket. A mai nap arra hív, hogy legyünk méltók ahhoz a kitartáshoz, amellyel elődeink megőrizték a magyar nyelvet, kultúrát és öntudatot a szétszakítottságban is. Ez a nap nem csupán emlékezés, hanem küldetés: élő kapocsként őrizni és építeni a magyarság közös jövőjét, minden határon túl.
Szerző: „A magyar nemzet, ha szívében összetart, nem ismer határokat.”
Tamás István
