A putnoki zsidó temető kapuja rozsdásan nyikordult meg, amikor a mindig sötétruhát viselő asszony belépett rajta. Nem volt zsidó, mégis minden sírkőnél megállt egy pillanatra, mintha ismerné a rajta nyugvókat, és valójában ismerte is őket. Ő volt a temető gondnoka, évtizedeken át vigyázta, őrizte a sírokat. A kisvárosban csak úgy emlegették, – Jolánka néni, aki vigyáz a kövekre.
A temető előtti szűk kis utcában, egy kisházban nem élt egyedül. Egy féllábú férfi lakott vele, aki a háború után érkezett Putnokra. Zsidó származású volt, menekült, üldözött, aki a háborúban értünk magyarokért harcolt. Senki nem akarta befogadni, de Jolánka igen. Nem faggatta, nem kérdezte, honnan jött, ágyat adott neki, meleg teát főzött neki, és hallgatott. A férfi ritkán nyílt meg, idegeneknek sosem beszélt a múltjáról, meghurcoltatásáról.
Az évek csendesen, de gyorsan teltek. A temető lassan a második otthonuk lett. A férfi, amíg ereje engedte, gereblyézett, sírkövet tisztított, és közben halkan énekelt héber dallamokat. Jolánka néni eleinte nem értette a szavakat, de érezte a dalokból kiáradó fájdalmat, mely már csak a békére vágyott. Idővel már ő is értette egy, egy dallam jelentését, a héber szavakat.
Amikor a férfi meghalt, aki már a társa lett, jöttek Amerikából a rokonai, hogy a zsidó szertartás szerint eltemessék. Jolánka néni mindenben segítette a rokonokat. A sírra nem került rá sem csillag, sem más felirat, csak sok kis kő, amelyet ő maga és a hozzátartozók tettek rá. A kövek alatt nemcsak egy ember nyugodott, hanem a történelem egy hősének a teste is.
A temetőre az évek múltával egyre több idegen érkezett, szinte a világ minden tájáról. Jöttek, Kanadából, Amerikából, Izraelből, a leszármazottak, akik szüleiket, testvéreiket keresték a putnoki kövek között. Jolánka néni mindig jó szívvel segített nekik. Mutatta a sírokat, olvasta a neveket, s közben észrevétlenül maga is őrzője lett egy közösség emlékezetének.
Telt, múlt az idő, és ahogy öregedett, egyre gyakrabban ült ki a féllábú férfi sírja mellé. Nem sírt, nem beszélt, csak hallgatott, mert tudta, az emlékezet, a szeretet, nem a vallás és nem származás kérdése, hanem emberi kötelesség.
Majd a Jolánka néni ideje is lejárt. Súlyos betegség következtében hunyt el. Temetése református szertartás szerint történt.
A városban kevesen tudták, kik voltak ők, de a temető csendjével együtt magam is jólismertem őket és a történetüket. A kövek megőrizték, sőt még ma is őrzik a zsidó ember emlékét, a lombosfák árnyéka alatt, és amikor a szél végig söpör a síron, minden alkalommal elsuttogja:
„Nem az számít, honnan jöttél. Hanem az, hogy – hogyan maradtál ember.”
Szerzői megjegyzés: Majd kaptuk a szomorú hírt, hogy Putnokon ismeretlen tettesek, 2012. szeptember 9-én a zsidó temetőben 57 síremléket kidöntöttek, megrongáltak. Kimentem a temetőre és minden megrongált sírról készítettem fotót, azonban a rongálók felderítése érdekében, valamint kegyeleti okokból, nem lehetett közreadni a képeket.
Tamás István
