Karácsony után a világ mindig egy kicsit csendesebb. Az ünnepi fények kialszanak, az emberek visszatérnek a mindennapokhoz, és ilyenkor derül ki igazán, kinek mennyi meleg maradt a szívében és a házában.
Egy szegény öregember ezen a hideg téli délutánon lassan tolta a biciklijét hazafelé. A csomagtartón száraz fagallyak voltak gondosan összekötözve. Nem voltak vastagok, de az öreg tudta, ha este meggyújtja őket, egy időre elűzik majd a hideget a kis házból.
A gallyakat a falu erdésze adta neki. Gazdag, jómódú ember volt, sok erdővel és még több lábon is állt, a vállalkozásaival. Ezek a fagallyak már senkinek sem kellettek, más lesem hajolt volna értük. Az öregnek azonban többet jelentettek bárminél, hiszen a vékony ágak lángja, adott egy kis otthoni melegét, egy nyugodtabb estét, amikor nem kell vacogva aludni.
Az erdész nem sietett, az öreg mellett sétált, végig elkísérte a keskeny úton egészen a házáig.
– Az ember sosem tudhatja, mit rejt az erdő, mondta csendesen, jobb, ha együtt megyünk.
Az öreg csak bólintott. Jólesett neki a figyelem, még ha ritkán is volt benne része.
Lassan megérkeztek a kis kopott vályogházhoz. Az erdész, fürkésző szemeivel körbenézett. Látta az idő nyomait a falakon, a megereszkedett ajtót, a kéményt, amelyből ritkán szállt fel a füst, csak csóválta a fejét.
– Holnap visszajövök – mondta búcsúzóul.
Az öreg ott maradt az ajtóban, kezével még mindig a bicikli kormányát fogta. Hitte is meg nem is, amit az erdész mondott. Sokszor hallott már szép szavakat, de az élet megtanította neki, hogy ígérni könnyű, de a betartása annál nehezebb.
Az éjszaka csendes volt. Az öreg a fagallyakkal fűtött, és miközben a tűz pattogott, azon gondolkodott, vajon mit hoz majd az új nap. Nem várt csodát, csak azt remélte, hogy felkel a nap, és ő is felkelhet vele együtt.
Másnap még szunyókált a nap, amikor hangos motorzaj, autók zúgása törte meg a reggel nyugalmát. Az öreg kinézett az ablakon, és alig hitt a szemének. Két teherautó állt meg a kis háza előtt. Az egyik roskadásig volt rakva jó minőségű tűzifával. A másikon bútorok, hűtőszekrény, asztal, székek és mindenféle eszköz, ami egy háztartásban szükséges.
Az erdész szállt ki elsőként, utána a felesége és a két fia. Nem sokat beszéltek, mert tudták, a segítség nem a szavakban, hanem a tettekben mérhető. Dolgozni kezdtek, amit már nem lehetett megmenteni, azt félretették, ami még jó volt, azt helyére tették. Új bútorok kerültek a szobába, a konyhába rend költözött, a tűzifa pedig biztonságot adott az egész télre az öregnek.
Az öreg csak állt, és nem tudta, mit mondjon. A szíve tele volt hálával, de a szavak elakadtak a torkában. Ekkor értette meg igazán, hogy a valódi gazdagság nem a vagyonban, hanem a másik ember iránti felelősségben rejlik. Amikor minden elkészült, az erdész még egyszer az öreg szemébe nézett.
– Az Óév mindannyiunktól elvett valamit – mondta halkan, de ha figyelünk egymásra, az Új év vissza is adhat mindig valamit.
Az öreg ekkor már tudta, hogy az Óév nem csak fáradtságot és veszteséget hagyott maga után, hanem tanítást is. Megtanította arra, hogy elfáradni nem szabad, néha pihenni is kell, és hinni mindig érdemes. Barátok jöhetnek és mehetnek, de a szeretet mindig új utat talál.
A világ változik, az idők változnak, de az ember igazi ereje a szívében és a lelkében lakik, és ha az Óév nem hozott el mindent, amit reméltünk, az Új év talán elhozza azt, amire a legnagyobb szükségünk van.
Az emberek, ha megtanulják, hogy egymásért dobbanjon a szívük, akkor minden év a szeretet éve lehet. Ezért, amit otthon fölöslegesnek látunk, az valaki másnak reményt és segítséget adhat. A valódi segítség nem az újságokban, a plakátokon hirdetve van kérkedőn, hanem csendben, szinte észrevétlen érkezik, és ott marad örökké a szívekben.
Tamás István -2021- Covid 19.
