Egyszer, nem is olyan régen, amikor az ég tele volt sötét, gomolygó felhőkkel, hatalmas vihar kerekedett. A szél süvített, az eső kopogott az ablakokon, és a villámok fényesen hasították ketté az eget.
A ház eresze alatt két fecskefészek kapaszkodott a falba, de a vihar olyan erős volt, hogy a szél letépte őket, és a párkányra sodorta mindkettőt.
A házban Bence, a kíváncsi, jószívű kisfiú az ablakhoz lépett. Szeme elkerekedett, amikor meglátta a párkányon ázó, reszkető kis fecskéket. Mindkét fészekben négy-négy apró madárka lapult, tolluk csurom víz volt, csőrük remegett a hidegtől.
Bence szíve nagyot dobbant. – Ezek megfáznak! – suttogta aggódva.
Nem habozott. Óvatosan kinyitotta az ablakot. A szél még mindig csapkodta az esőt, de Bence ügyesen, két kézzel, fészkestől együtt emelte be a kis madarakat a meleg szobába. Az asztalra tette őket, és puha ruhákat terített köréjük, hogy meg ne fázzanak.
– Apa! Gyere gyorsan! – kiáltotta. Az édesapja azonnal jött, és amikor meglátta a nyolc apró, megmentésre váró életet, büszkén nézett a fiára. – Jól tetted, Bence, hogy bevetted őket az ablakpárkányáról. Most azonnal hívjuk is a madármentőket!
Nem sokkal később meg is érkeztek a segítők a közeli madármentő állomásról. Óvatosan megvizsgálták a kis fecskéket, és elmondták, hogy szerencsére időben érkezett a segítség.
– Nagyon ügyes voltál, mondta az egyik mentős mosolyogva. – Ritkán látunk ilyen bátor és ügyes kisfiút.
Bence arca kipirult a büszkeségtől, de legbelül inkább csak azt érezte, hogy jól tette, hogy segített a kisfecskéken.
A madármentők meghívták őt és a szüleit a mentőállomásra. Néhány nappal később Bence ott állt a sok-sok gyógyuló madár között. Látott gólyát, baglyot, rigót, és persze a nyolc kis fecskét is, akik már vidám csiviteléssel próbálgatták szárnyaikat.
– Nézd, anya! Már nem is félnek! – súgta boldogan.
Amikor a fecskék megerősödtek, egy napsütéses délelőttön, szabadon engedték őket. A nyolc kis madár egyszerre rebbent az ég felé, mintha csak integetnének Bencének
