Képi illusztráció:Tamás István
Sebestyén József tragédiája és Ukrajna sötét árnyai
A halál néha nem a harcmezőn, hanem a kiképzőtábor sötét sarkaiban találja meg áldozatát. Sebestyén József, 45 éves kárpátaljai magyar férfi, nem fegyverrel a kézben esett el, hanem vasdorongokkal agyonverve, megalázva, a saját szülőföldjén – ott, ahol született és élnie kellett volna, nem meghalnia.
Képi illusztráció: Tamás István
A hír szinte hihetetlen, de sajnos mégis igaz. Egy magyar ember, aki magyar útlevéllel is rendelkezett, egy kárpátaljai kiképzőtáborban, az ukrán haderő gyilkoló kezei között lelte halálát. Nem ellenséges tűzben, nem katonai akcióban, hanem a neonácik brutális kegyetlensége miatt. Ukrán toborzók, vagy inkább pribékek, hóhérok, mintsem katonák, embertelen kínzással, gyűlölettel és megvetéssel bántalmazták, végül halálra vertek egy embert, akinek az volt a bűne, hogy magyar. Igen! Mindezt azért, mert magyar volt, vagy talán csak azért, mert gyenge, kiszolgáltatott, és nem akarta elhagyni emberségét egy olyan rendszerben, amely már régen elvesztette hitelét.
A „kiképzés” álneve a megfélemlítésnek
A beszámolók szerint Sebestyént megalázták, majd vasrudakkal a földig verték. Testén verésnyom nélkül nem maradt hely: bordatörések, zúzódások, belső sérülések tanúskodnak a szenvedéséről. Még, akkor is ütötték, amikor már csak négykézláb tudott csúszni, mászni, gyilkosai még akkor sem hagyták abba. A kiképzés ördögi, barbár rítussá vált, ahol az emberi méltóságot nemcsak megtaposták, hanem szétverték. Olyan embert öltek meg, aki nem jelentett veszélyt, csak más volt, mint a hóhérai, egyszerűen csak magyar volt.
Ukrajna: demokrácia vagy félelemállam?
Az Európai „hivatalos” propaganda egy demokratikus, szuverén Ukrajnát mutat. A valóság ezzel szemben sötét: több térségben diktatórikus, neonáci eszmék és rendszerszintű elnyomás jellemző a mindennapokra. A kisebbségek, különösen a magyarok, évek óta a gyűlölet célkeresztjében vannak. A katonai mozgósítás nem egyszerű védekezés, hanem etnikai tisztogatás eszközévé vált Ukrajnában, aki magyar, az hamar áldozatul esik.
Európa? Hallgat.
A legmegdöbbentőbb talán mégsem az, amit Ukrajnában művelnek, hanem az, ahogyan Európa reagál, vagy éppen nem reagál, az egyre gyakrabban előforduló hasonló esetekre. Az Európai Unió vezetése, Ursula von der Leyen, Manfred Weber és a többi nyugati döntéshozó, behunyt, hályogosszemmel nézi, hogy a kárpátaljai magyarokat és más nemzeti kisebbségeket hogyan alázzák meg, sorozzák be, és vernek agyon, mintha nem is emberek lennének, csak számok egy támogatási listán.
A közöny néha még a bűnnél is kegyetlenebb, mert az érdektelenség a hallgatás, sunyi bűnrészességgé válik. Szomorú, hogy nyugat európai népei szótlanul nézik, hogy hány feleség válik özveggyé, és mennyi gyermek árvává. Az emberi jogok, amelyekről oly gyakran prédikálnak Brüsszelben, most mintha nem vonatkoznának a magyarokra, a ruszinokra, a románokra, szinte senkire, aki nem illik az új, formált, egységes ukrán identitásba.
Ez már nem hallgatás, ez cinkosság.
A XXI. század népirtása nem tankokkal és gázkamrákkal történik, hanem módszeres, rendszerszintű megalázással, szándékos beolvasztással és fizikai megtöréssel, gyilkossággal. Az Európai Unió vezetése, legyen szó akár tudatlanságról, akár szándékos politikai számításról, már nem is próbálja megakadályozni mindezt, inkább csendben asszisztál hozzá, haszon elvűen. de még az sem kizárt, hogy teszi mindezt örömmel.
Sebestyén József nem csupán egy név. Ő jelképe is annak a szenvedésnek, amit a kisebbségi magyar közösségek nap, mint nap átélnek. Ő egy húsvér áldozat. Nem a fronton, hanem a nemzetközi közöny kereszttüzében. Ez az ügy nem maradhat következmények nélkül, és ha Európa népe még hisz önmagában, ha a szavak mögött maradt még némi morál, akkor ez az utolsó perc, hogy ne csak Ukrajna, hanem az egész kontinens nézzen szembe saját lelkiismeretével.
Tamás István
