Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes kis falucskában élt egy tarka-barka kiscica. Nem volt ám akármilyen cica, igazi kis huncutfajta volt, akinek a bajusza mindig tejfölösen csillogott, mintha csak titokban mindig tejfölt evett volna.
A gazdája nagyon szerette, mert bár a cica sokat aludt, nappal úgy szundikált, mintha a világ minden gondját elfelejtené. Összegömbölyödött a meleg napsütésben, és még a madarak csicsergése sem zavarta.
Bizony, amikor leszállt az este. Na, akkor kezdődött az igazi kaland! Ahogy a Nap lebukott a dombok mögé, a cica kinyitotta zölden csillogó szemeit, kinyújtózott, és elindult a faluvégi gyalogútra. A hold fénye ezüst hidat rajzolt elé, mintha csak őt hívná, csalogatná.
Az út végén ott állt egy nagy szénaboglya, de nem volt az ám üres! Apró kis egerek lakták, akik egész nap játszottak és kergetőztek.
– Na, most figyeljetek! – suttogta a cica, és hangtalanul közelebb lopakodott. Egyszer csak, hopp! El is kapott egy kis egeret, de tudjátok, mi történt ezután?
A cica nem ette meg. Ó, dehogy! Inkább játszani kezdett vele. Feldobta, elkapta, megint leejtette, megint elkapta. Az egér meg csak pislogott, mintha nem is értené, mi történik vele.
Végül a cica annyira belefeledkezett a játékba, hogy teljesen el is felejtette, miért jött!
Az egér pedig – kihasználva a pillanatot – elszaladt, és visszabújt a szénaboglya biztonságába.
Közben lassan pirkadni kezdett.
A Nap aranyfénnyel simogatta végig a falut, és a cica rájött, hogy ideje hazamenni. Fáradtan, de elégedetten ballagott vissza a faluba.
Otthon már várta a friss tej.
– Nahát, te kis kalandor! – mosolygott a gazdája. A cica jóízűen megitta a tejet, majd elnyúlt a nyugágyon, és egy pillanat alatt el is aludt. A padláson közben az egérkék összegyűltek.
– Ma is jót játszottunk, mondták nevetgélve.
Bár a cica volt a falu legjobb vadásza, valahogy az egerek mindig megúszták. Talán mert a cica szíve mélyén nem is vadász volt igazán, hanem egy játékos, álmodozó kis lélek, aki csak szeretett játszani az egerekkel.
