Tamás István
Reggelente, amikor felébredek, egy ideig még nem mozdulok, fekszem, és hallgatom a csendet. Az ablakon beszűrődik a reggel halvány fénye, a kertben megszólalnak a madárhangok, a kutyám farkcsóválva ugatja őket, mert ők már barátok. Én arra gondolok, hogy megint itt vagyok.
Aztán magamban elmosolyodom. Nem azért, mert valami különös történt. Nem nyertem semmit, nem vár rám nagy ünnep, és a világ sem lett jobb egyik napról a másikra. Egyszerűen csak felébredtem, és ez most már elég. Megiszom a kávémat, nyugodtan, már nem sietek úgy, mint régen. Régen mindig siettem valahová. Valamit el akartam érni, valamit meg akartam változtatni, valakit meg akartam győzni. Talán egy egész világot akartam megjavítani, váltani. Ma már tudom, milyen különös dolog az ember, hogy fiatalon azt hiszi, hogy kevés az ideje, ezért mindent egyszerre akar. Később pedig rájön, hogy éppen akkor kezdett igazán élni, amikor már nem akart mindent.
Sokáig hittem abban, hogy ha az ember elég hangosan kimondja az igazságot, a világban majd valaki meghallja. Beszéltem, érveltem, bizonyítottam. Néha harcoltam olyan dolgokért is, amelyekről ma már nem tudom, megérte-e egyáltalán. Azt gondoltam, az embereknek csak meg kell mutatni, mi a helyes út, és majd elindulnak rajta. Milyen fiatal voltam még akkor! Ma már tudom, hogy minden ember a saját útját járja. Van, aki virágok között, van, aki kövek között, van, aki mezítláb, és van, aki olyan terhet cipel a hátán, amelyet kívülről észre sem lehet venni. Talán ezért lettem csendesebb. Nem azért, mert kevesebb mondanivalóm van, hanem mert már tudom, hogy nem minden kimondott szó bölcsesség, és nem minden csend jelent gyengeséget. Az ember néha egész életében azt keresi, ki a hibás. Aztán egyszer csak rájön, hogy sokkal fontosabb kérdés az, hogy ki maradt mellette?
Már nem akarom megmondani, ki szép és ki csúnya. Nem akarom eldönteni, ki sikeres és ki vesztes. Nem érdekel, ki mennyit keres, milyen ruhát visel, milyen autóval jár, vagy hányan tapsolnak neki, mert láttam már mosolygó arc mögött szomorúságot, büszke embert összetörni, egyszerű embert nagynak bizonyulni. Láttam olyanokat is, akik sokat beszéltek az emberségről, aztán amikor valóban szükség lett volna rájuk, eltűntek. Ma már másképpen nézek az emberekre. Már nem egyetlen mozdulatból ítélek, nem egyetlen mondatból, nem egyetlen hibából. mert mi valamennyien könyvek vagyunk, és milyen igazságtalan volna egy egész könyvet elítélni egyetlen oldal miatt.
Néha magamat is így néztem. A tükör előtt álltam, és azt kerestem, mi változott meg rajtam. A hajam, az arcom, a tekintetem. Aztán egyszer csak megértettem, hogy nem az a baj, hogy megváltoztam, hanem az lenne a baj, ha nem változtam volna meg.
Az ősz hajszálak nem ellenségek, hanem emlékek. Mindegyik mögött van egy év, egy találkozás, egy veszteség, egy nevetés, egy kimondatlan szó, egy ember, aki egyszer fontos volt számomra. Az arcom sem tökéletes, de amikor a tükörbe nézek, még mindig felismerem benne azt a gyermeket, aki valaha voltam. Talán csak ő néz vissza rám egy kicsit fáradtabb szemmel. Ezért talán ideje volna végre megszeretnem. Nem a fiatalságomat, hanem ezt az embert, aki lettem.
Túl sokáig akartam másoknak segíteni, adni, megérteni, még akkor is, amikor engem már senki sem akart megérteni. Ma már tudom, hogy az ember nem lehet mindenki számára menedék. Nem kell mindenkit megmenteni. Van, akit az életnek kell megtanítania, és van, akit egyszerűen el kell engedni, mert menthetetlen. Ez nem kegyetlenség, ez a belátás. Az évek megtanítottak rá, mert az idő különös tanítómester. Nem magyaráz, nem figyelmeztet, csak elvesz. Először elveszi a gyermekkort, aztán a fiatalságot, később az erőt, majd lassan azokat az embereket is, akik egykor természetes részei voltak az életünknek, de közben arra tanít, hogy semmi sem a miénk igazán, csak kölcsön kaptuk. Az időt is, az embereket is, az életet is. Talán ezért nem akarok már semmit sem halogatni. Sok mindent mondtam egész életemben, hogy majd egyszer megírom, majd egyszer megteszem, majd egyszer elindulok. A „majd egyszer” mögött pedig észrevétlenül elteltek az évek. Most már tudom, hogy nincs tökéletes idő, csak mindig ez a nap van. Ez a reggel, ez a kávé, ez a fény az ablakban, ez a szívdobbanás, és ha még van bennem valami, amit meg akarok írni, akkor megírom. Ha van valami, amit el akarok mondani, elmondom. Az álmoknak nincs lejárati idejük, csak az ember hiszi róluk, hogy az álmok elfelejtődnek.
Sokszor arra is gondolok, milyen furcsán bánik velünk a világ. Az ember a saját szülőföldjén is maradhat észrevétlen, mert aki dolgozik, nem mindig kap elismerést. Aki csendben teszi a dolgát, nem feltétlenül kerül a rivaldafénybe. Néha azok sétálnak a vízen, akár tette azt Jézus, akik a legkevesebbet tették a közérdekében. Régen ezen sokat bosszankodtam, ma már nem érdekel. Nem azért, mert közömbössé váltam, hanem mert megtanultam, különbséget tenni a fontos és a lényegtelen emberek között. Nem kell minden ajtón kopogtatni. Nem kell mindenkinek elmondanom, mit tettem. Nem kell mindenkitől elismerést várnom, aki tudja, az tudja, aki pedig nem tudja, annak talán nem is dolga tudni.
Az ember értékét nem a tapsban mérik, hanem az, hogy mit hagyott maga után azok szívében, akik valóban ismerték. A taps egyébként is, a színész jutalma. Én nem vagyok színész. Ezért már nem akarok mindenkivel beszélgetni. Nem akarok minden vitába beleállni. Nem akarok olyanokkal hosszú szócsatákat vívni, akiknek a könyv is csak porfogó a polcon. Nem azért, mert én többet érnék náluk, hanem mert rájöttem, hogy vannak viták, amelyeket csak az idő tud befejezni. Én pedig inkább olvasok. Inkább írok. Inkább nézem, ahogy az este, lassan leereszkedik a házak fölé. Inkább meghallgatom annak a hangját, aki fontos nekem, mert végül nem az egész világ marad mellettünk, hanem csak néhány ember. Mégis, ha valaki megkérdezné tőlem, kik azok, akikért érdemes minden reggel felkelni, ma már gondolkodás nélkül válaszolnék.
A fiam. A lányom. És a két unokám. Ők a legfontosabbak az életemben. Értük érdemes minden nap, a nappal együtt ébredni. Értük érdemes akkor is mosolyogni, amikor nehezebb reggelre virradunk. Értük érdemes hinni abban, hogy a holnap még tartogat valamit, mert az ember végül nem a világnak akar tovább élni, hanem azoknak, akiknek a szívében ott van a helye.
Néha elég csak rájuk gondolnom, és egyszerre minden egyszerűbbnek tűnik. A sok régi vita, a csalódások, az el nem ismert munka, az igazságtalanságok hirtelen kisebbnek látszanak, mert mit számítanak ezek ahhoz képest, hogy van kinek örülni, van kit félteni, van kit szeretni? Talán ezért szeretem most jobban az egyszerű napokat. Nem kell történnie semminek, elég, ha reggel felébredek. Elég, ha hallom a saját lélegzetemet. Elég, ha tudom, hogy valahol a világban ott van a fiam, a lányom és a két unokám. Elég, ha este tudom, hogy ma sem éltem hiába.
Néha arra gondolok, milyen furcsa, hogy az ember évtizedeken keresztül keresi önmagát, miközben végig ott van a saját életében, csak nem veszi észre, vagy nem hagyják, hogy észrevegye önmagát. Én sem vettem észre. Túl sokáig néztem mások menetelését. Most már inkább magam felé is fordulok, a magamútját járom. Nem lettem bölcsebb, csak elfáradtam a felesleges harcokban, és talán éppen ez tanított meg arra, miért érdemes mégis továbbmenni, mert az élet nem azt kérdezi, mennyit veszítettünk, hanem azt, hogy mit kezdünk azzal, ami még megmaradt? Nekem pedig még megmaradt a reggel. Megmaradt a kávé illata. Megmaradtak a szavak. Megmaradt az írás. Megmaradtak az emlékek. Megmaradt a család. És megmaradtam én.
Az az ember, aki néha még mindig hibázik, néha elfárad, néha elcsendesedik, de már nem akar más lenni, csak önmaga. Kinézek az ablakon. A nap időközben magasabbra emelkedett. A fény végig kúszik a falon, megáll az asztalon, és egy pillanatra megvilágítja a kezemet. Nézem. Nem húzom el. Hagy legyen ott a fény. Hagy lássam a bőrön az éveket, hiszen ezek az évek az enyémek. Nem cserélném el őket. Nem kérném vissza a fiatalságomat. Nem törölném ki a hibáimat, mert akkor a jó dolgokat is elveszíteném velük együtt. Felállok. A kávéscsészét elmosom. Odakint már teljesen világos van, de mielőtt elindulnék a dolgomra, még egyszer kinézek az ablakon. Elmosolyodom. Már tudom, hogy nem akarom megváltoztatni a világot. Nem akarom, hogy mindenki megértsen. Nem akarom, hogy mindenki szeressen. Nem akarok mindenkinek megfelelni, csak szeretnék még néhány reggelt. Néhány csendes estét. Néhány jó beszélgetést. Néhány oldalt, amit még nem írtam meg. Néhány ölelést. Néhány emléket. Szeretnék még úgy élni, hogy amikor egyszer majd visszanézek erre az egészre, ne azt kérdezzem, hogy miért nem tettem meg? Hanem azt mondhassam, hogy megpróbáltam. Talán ennyi az ember igazi győzelme. Nem az, hogy mindenki tudta a nevét. Nem az, hogy hányan tapsoltak neki. Nem az, hogy hányszor bizonyította be, hogy igaza volt, hanem az, hogy a sok veszteség, csalódás és elmúlás után is képes volt egy reggelen felébredni, kávét főzni, kinézni az ablakon, és azt mondani: jó, hogy még itt vagyok, mert amíg ezt ki tudjuk mondani, addig nincs vége semminek. A nap újra felkel, és én végre megtanultam, nem azt kérdezni tőle, mit hoz, csak örülök annak, hogy felkelt, mert ott van mögötte a fiam, a lányom, a két unokám, az írás, az emlékek, a szeretet – és mindaz, amiért még érdemes tovább élni, mert Van új a nap alatt.
Tamás István