A húszas évek végén, Putnok Gömörország részeként, egy csendes, barátságos település volt. A Sajó partja, a halastó és a kisvárfos körüli dombok a természet által olyan tájat formáltak, amelyben a fiatalság öröme és a közösség ereje könnyen gyökeret vert. Ide, ebbe a festői környezetbe érkezett meg egy budapesti fiatal lány, Gobbi Hilda, akit a szülei a Magyar Királyi Gazdasági Felső Leánynevelő Intézetbe írattak be.
A főváros zaja után a vidéki kisváros mindent más fényben mutatott, mint amit megszokott a fővárosban. A reggeli harangszó, a lánynevelde szabályos rendje és az egyszerű, de szorgos emberek közvetlensége hamar rabul ejtette Hildát. Igaz, a tanulásban is jeleskedett, hamar kiderült, nemcsak a könyvek, hanem a színpad világa is vonzza.
Az iskola rendezvényei, farsangjai, estélyei mindig ünnepnek számítottak. Hilda számára ezek a fellépési lehetőségek adták az első igazi színpadi próbákat. Egy ilyen alkalommal, mikor a díszterem megtelt diákokkal, tanárokkal és helybéliekkel, Hilda a színpadra lépett, s mikor az ő stílusával, arcjátékával megszólalt, a közönség lélegzete is elakadt és már tapsolni kezdtek. Hangja tisztán csengett, szavalata szívből jött, s már akkor érződött benne valami abból a belső erőből, ami később az egész országot meghódította.
Nevét először a város emlegette, mikor az 1929-ben felállított Serényi-szobor avatásán szavalt. Az ünneplő tömeg soraiban a város apraja-nagyja ott állt, s a fiatal lány szavai úgy szálltak a térben, a Sajó felé, mintha maga egy primadonna adta volna elő a rászabott verssorokat. Putnokon és az iskolában a tanárok, a diákok és az emberek még napokkal később is róla beszéltek. – Már akkor sokan mondták: – a budapesti kislány úgy szaval, mintha színpadra született volna.
Hilda nemcsak a színpadon volt otthon. Iskolatársaival kirándulásokra járt, a halastó partján kergették a lepkéket, a Sajó vizébe kavicsokat hajigáltak. Vidám, csipkelődő humora hamar központi alakjává tette a diáktársai előtt. Tanárai, köztük Molnár Etelka, nemcsak diákot, hanem barátot is látott benne, és a kötelék oly erősnek bizonyult, hogy Hilda haláláig ápolta ezt a kapcsolatot, kedvenc tanárával.
Három év telt el így Putnokon, három esztendő, amely alatt a kis lakóközösség és az iskola egyszerre volt számára otthon és színpad. Tudta, hogy hamarosan eljön az idő, hogy tovább lépjen, a Nemzeti Színház felé vezető útra, aminek első lépéseit a Putnokon eltöltött idő kövezett ki számára.
Később, amikor már a Nemzeti Színház nagyasszonyaként, a „színészkirálynőként” ünnepelték, Gobbi Hilda gyakran idézte fel a putnoki éveket. A farsangi esték, a Serényi-szobor előtti szavalat, a Sajó partján eltöltött kirándulások emléke mindig mosolyt csalt az arcára. Sokszor elmondta: szerette Putnokot!
Putnok számára Gobbi Hilda, nem csupán egy híres színésznő maradt, hanem az a diák, aki a kisváros szívében is nyomot hagyott, és aki innen vitte magával a bátorság első szikráit, amelyekből egy életre szóló művészi láng lobbant fel.
Szöveg (-2002-) Kép: (-2019-)
Tamás István
