Gömör kapujában, ahol a Sajó szelíden öleli a dombokat, áll egy kisváros, Putnok. Itt, ahol a reggeli köd még meséket suttog az utcák kövei között, évtizedeken át csendes hősök járták az utcákat, tereket. Ők voltak a postásaink, mondhatom a barátaink, nem csupán kézbesítők, hanem az emberség mindennapi őrzői.
Reggelente, amikor a nap még csak óvatosan simogatta a háztetőket, már hallani lehetett a biciklik csengőjét, a táskák halk zörrenését. Ők hozták a hírt, a reményt, a csekket, a levelet és sokszor egy mosolyt is, amely többet ért minden borítéknál. Ismerték a város minden szegletét, minden kaput, minden arcot. Tudták, hol kell halkan kopogni, hogy ne zavarják az álmot, és hol várják őket már az ablakban, mint régi barátokat.
A kutyák sem ugatták őket, inkább kísérték őket, farkcsóválva, mintha tudták volna, ezek az emberek sosem bántanák őket. A postás nemcsak kézbesített, hanem sokszor tanácsot is adott egy, egy probléma megoldásához. Minden magányos idős emberhez volt egy kedves szavuk, ami ezeknek az embereknek többet ért, mint a gyógyszer.
Egy szomorú napon megváltozott valami. Fentről jött a parancs, mint a hidegzuhany, idegen, szívtelen. „Átszervezés” – mondták, mintha a szavak mögött nem emberek, hanem számok bújtak volna meg. Azok, akik évtizedeken át hűséggel szolgáltak, most méltatlan ajánlatot kaptak. Jól ismerve őket, mert mindig is gerinces emberek voltak, nem hajoltak meg, inkább elbúcsúztak, nem csak a munkahelyüktől, hanem egy második otthontól, mely az életük, a családjuk része volt.
Nem panaszkodtak, sőt az utolsó pillanatig védték volt munkahelyüket, a postát. Mi viszont sokan, máig értetlenül állunk a történtek előtt.
A kisváros képe hiányuk miatt, megváltozott. Nemcsak, mint a postások hiányoznak, hanem a természetességük, közvetlenségük, ahogy az emberekkel bántak. A segítőkész mosoly, a kedves szó, a csendes jelenlét, ez mind hiányzik. Jöttek mások. Számunkra, idegenek, akik bár igyekeznek, de a város még nem ismeri őket, és ők sem ismerik a várost, az embereket. Nem tudják, melyik kapu nyílik nehezen, hol van csengő, hol nincs. Nem tudják, hogy ki szereti, ha a levelet a postaládába teszik, és ki az, aki úgy veszi át, hogy közben beszélget a kézbesítővel.
A régiek tudták, hogy a postás nemcsak kézbesít, hanem szolgál is. Hivatásból, szívből, emberségből, mert szinte minden levél mögött egy történet van, minden cím mögött egy élet.
Most, hogy elmentek, maradt utánuk egy nagy űr, sok közös emlék, tisztelet a kisvárosban, mert a postások, akik szívvel szolgáltak, örökre itt maradtak velünk, az emberek szívében.
Köszönjük Nektek! Tamás István
