Egyszer volt, hol nem volt, a mesében is ott van ma is, a kis kíváncsi, mosolygós kisfiú, akit Bencének hívnak. Egy szép napsütéses napon Bence elindult kirándulni anyukájával, apukájával és a nagyapjával a híres Héti-tóhoz.
Ahogy megérkeztek, Bence tátott szájjal nézett körbe. A tó vize kékes-zölden csillogott a napfényben, mintha apró tündérek szórtak volna bele csillámport. A víz alatt fürge halacskák cikáztak, ez volt az ő kedvenc birodalmuk.
A tóparton vidám gágogás hallatszott. Hat hófehér liba totyogott a fűben, mögöttük pedig egy kedves libapásztor lány terelgette őket egy táblafelé, amire az volt írva, hogy „Hét – község” Így már a kis Bence is megértette, hogy a hat libát, hogyan lehet hétfelé terelni. A libák kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, mintha azt kérdeznék: – Ki ez az új kis barát?
Bence először csak nézte őket, de aztán bátran közelebb lépett. A libák köré gyűltek, ő pedig nevetve figyelte, ahogy komótosan lépegetnek, totyognak. Az egyik liba még viccesen kacsintott is rá!
Nem messze onnan igazi gyerekparadicsom várta Bencét. Volt ott hinta, csúszda, focipálya és mindenféle játék, amire csak egy ötéves kisfiúnak szüksége lehet. Bence felmászott a csúszda tetejére, onnan integetett mindenkinek, majd suhanva lecsúszott.
A nap lassan aranyszínűre festette a tavat. Az idő pedig, ahogy az a legszebb napokon szokott, szinte észrevétlenül elszaladt. Anyukája megsimogatta a kis Bencét: Indulnunk kell haza, mondta.
Bence még egyszer visszanézett a csillogó vízre, a libákra és a játékokra. Egy picit szomorú volt, de a szíve tele volt boldogsággal.
– Megígérem – mondta komolyan –, amikor legközelebb jövök a nagypapához, újra eljövünk a tóhoz libanézőbe!
A libák mintha búcsúzóul még egy nagyot gágogtak volna, a tó pedig titokzatosan megcsillant a lemenő nap fényében. Bence már tudta, vannak olyan helyek, ahová mindig visszavágyik és az egyik ilyen hely, a héti tó.
