A juhász Putnok határában lakott, már hajnalban talpon volt. A pirkadat halvány fénye megcsillant a gömöri mezőn, a fű még harmatos volt, a kisváros még csendes. Mellette állt a fia, kissé álmosan, előttük pedig a szamár, amit a putnoki híres vásárba akartak vinni eladásra. Szívós jószág volt és türelmes, éveken át segítette a juhászt a nehéz munkában.
A juhász azonban nyugtalan volt. Nem a hosszú úttól félt, hanem az emberektől. Attól, hogy mit mondanak majd, hogy eladja a kiszolgált szamarat. Sokáig gondolkodott, végül különös döntést hozott. Összekötötte a szamár lábait, egy rúdra felkötötték, és ketten a fiával a vállukra vették az állatot, hogy kíméljék a fárasztó úttól.
Nem sokkal később szembejöttek velük a vásárról hazafelé tartó emberek. Megálltak, nevettek, ujjal mutogattak rájuk.
– Elment az eszetek? – kérdezték gúnyosan. – Miért cipelitek azt a szamarat? Üljetek fel rá, azért van a szamár, hogy a terhet cipelje.
A juhász arca elvörösödött, egy kicsi szégyent érzett magában. Gyorsan eloldozták a köteleket, ő maga felült a szamár hátára, a fia pedig gyalog ment mellette. A szamár léptei bizonytalanok voltak, de azért haladtak, ha lassan is a vásárfelé.
Alig mentek tovább, újabb emberek állították meg őket.
– Nézzétek csak ezt az embert! – mondták. – Kényelmesen lovagol a szamáron, miközben a gyereke gyalogol. Ez volna a jó apa? – Mondták gúnyosan.
A juhász szíve összeszorult. Szó nélkül leszállt, a fiát ültette fel a szamárra, ő maga pedig gyalog folytatta az utat.
Nem telt el sok idő, amikor ismét megszólították őket.
– Szégyen ez! – kiabálták. – A fiatal ül a szamáron, az öregember meg gyalogol. Hol van már a tisztelet?
A juhász már fáradt volt, de nem akart ellentmondani. Felült a szamárra a fia mögé. Az állat megingott, nagyot fújtatott, de szép lassan elindult. Minden lépése egyre nehezebb volt.
A garatra felöntő emberek, már hangosan nevettek, mutogattak.
– Szegény szamár! – kiáltották. – Ketten ülnek rajta, mindjárt össze fog roskadni!
Erre mindketten leszálltak, és kötőféken, gyalog vezették tovább a szebbidőket is látott állatot. A szamár feje lehanyatlott, léptei egyre lassúbbak lettek. A nap már magasan járt, szürkepor szállingózott az úton, a szamár egyre fáradtabb lett.
– Apám, – szólalt meg halkan a fiú. – A szamár nagyon fáradt.
– Mindjárt ott vagyunk – felelte a juhász, bár maga sem volt biztos benne, hogy a szamárral épségben odaérnek.
Mire a vásár közelébe értek, a szamár megállt. Megrogyott a lába, majd lassan az oldalára fordult. A juhász odaugrott, szólította, simogatta, de az állat már nem mozdult.
A fiú könnyeivel küszködve kérdezte: – Most mit fognak mondani ránk az emberek?
A juhász sokáig nem válaszolt, kereste a szavakat, majd lassan felegyenesedett, végignézett a szamáron.
– Semmit, fiam – mondta végül. – Most már nincs mit mondaniuk. Majd halkan hozzátette:
– Mindenkire hallgattam, csak a szívemre nem. Nem kellett volna elindulnunk a szegény szamárral.
A vásár zsivaja már messziről hallatszott, de a juhász nem indult tovább. Ott maradt a szamár mellett, és akkor értette meg igazán, hogy nem minden veszteség pótolható. A szerencsétlenségben, még szerencséje is volt a juhásznak, mert a kupecek megvették úgy a szamarat, ahogy volt, döglötten. A bőre kellett nekik, jó pénzt fizettek érte a juhásznak. .
Tamás István – 2011 –
A juhász szamara
